Volt egy sorozat amit anno néztem és mindig imádtam, ez a Dr. House volt. Intelligens poénokkal volt tele, szarkazmussal, iróniával és bár sokaknak nem, nekem bejött a stílusa is a dokinak. A House legleglegutolsó részének, tehát az egész sorozat zárórészének a címe hattyúdal volt. A hattyú elvileg egyszer énekel életében. Csak egyszer. A halála előtt, így találó cím egy sorozat lezárásának, vagy az én esetemben valami más lezárásának. Következzen hát az én hattyúdalom:

Hogy miért hattyúdal? Nekem remélem nem ez lesz az utolsó írásom. Valami viszont mégis meghal, véget ér ma. Sőt, két dolog is.

Otthon

A legutolsó bejegyzésem óta történt valami. Elmondtam a páromnak D-t. Nagyjából mindent. Már rég megbeszéltük, hogy vége, hogy elköltözök és talán láttam is rajta valami megkönnyebbülést azóta, aztán egy este azzal fogadott, hogy szeretné, ha maradnék és próbáljuk helyrehozni. Rákérdezett. Konkrétan rákérdezett, hogy van, vagy volt-e valaki és nem bírtam nem elmondani. Annyira sajnáltam. Nem tudom mennyire volt jó ötlet elmondani, de nem hagyhattam abban a tudatban. Nem értette miért zárkózok el, én pedig szerettem volna, ha megérti, hogy képtelenség egy kapcsolat rendbetételén dolgozni úgy, hogy az ember minden gondolatával gyászol valami mást és arra összpontosít, hogy azt elengedje. És ki tudja, hogy ezt még rendbe lehetne-e hozni ennyi idő és ilyen mély sérelmek és elhidegülés esetén. A lelkemnek valahol jobb így, már régen el akartam mondani, másrészről ezzel teljesen felégettem az utat. A kocka el van vetve. Nem tudom jó ötlet volt-e. Ezt nem lehet jól csinálni. Ha nem kellő részletességgel mondok el mindent, akkor nem fogja érteni az egészet és azt fogja hinni, hogy szexről szólt az egész. Ha belemegyek a részletekbe az pedig talán még rosszabb. 

D

A mai nap fontos nap volt nekem. Ma volt egy éve, hogy minden elkezdődött.  Február 28-án. Ma lennénk egy évesek. Szerintem neki ez eszébe sem jut már, de én napok óta csak erre gondolok. Tisztán emlékszem mindenre, ami egy éve történt. A mai estére is. Annyira de annyira jól és felszabadultan éreztük magunkat. Játszottunk, szórakoztunk, aztán csak sodródtunk. Hagytuk, hogy maguktól történjenek a dolgok. Találtam ma facebookon egy hirdetést, egy mentett kutyának kerestek ideiglenes befogadót. A kutya pontosan olyan volt, mint D kutyája és ugyanaz volt a neve is. Itt majdnem elejtettem a telefont. Ilyen van? Ma van egy éve és pont most történik egy ilyen? Találok egy kutyát, ami ugyanaz a fajta és pont úgy hívják? Azonnal jelentkeztem befogadónak és le is beszéltem mindent, de sajnos azonnal kellett volna menni érte Szolnokra és én csak holnap tudnám ezt megoldani. Így végül máshoz került. Talán így jobb is. Ezt sem gondoltam teljesen át, csak sugallatot éreztem. Ez túl sok egybeesés volt, hogy véletlen legyen. Annyi ilyen történik velem mostanában..

Szeretnék pár szót írni az elengedésről. Amikor valakinek el kell engednie valakit, aki fontos volt neki, vagy még mindig az, az nem könnyű. Ezt lehet úgy csinálni, hogy feldolgozzuk, meg be lehet söpörni az egészet a szőnyeg alá és nem foglalkozni vele, úgy tenni, mintha minden rendben lenne, sőt, mintha az egész meg sem történt volna. Pár nap és olyan is lesz, csak az a baj, hogy ettől nem lesz feldolgozva, ugyanúgy ott lesz minden a szőnyeg alatt, ahová söpörtük, a többi szar mellett. A feldolgozás, mint ahogy a nevében is benne van, munka. Azon dolgozni kell.

Sokat agyaltam és mindenképp szerettem volna egy ilyen bejegyzést. A feldolgozás folyamatát 4 fázisra osztanám, ezek az alábbiak:

Gyász, Elfogadás, Tanulás, Gyógyulás

1. Gyász

Nos, ez a legszarabb rész. Kőkemény és nincs rá jó tanács, ellenszer, praktika. Ezt meg kell élni. Hagyni kell, hogy átjárjon, sírni kell, amennyi csak jól esik. Csak egy dolgot tudok mondani, erre kell gondolni: elmúlik. Én ennek a fázisnak a kellős közepén kezdtem el ide írni, hogy majd ettől jobb lesz és jobb is lett. Ha kiírjuk magunkból az sokat segithet.

2. Elfogadás

Ez az a rész, ahol beletörődünk. Elfogadjuk. Az elején az agyunk, sőt a testünk minden sejtje tiltakozik ellene és győzködjük magunkat, hogy ez bizony működött, csak.. Az a „csak” a baj. Minden okkal történik. Lehet, hogy működött, csak ha nem lenne ekkora a korkülönbség, vagy távolság, vagy ha nem lenne Covid, meg home office, vagy ha nem lett volna annyira féltékeny, vagy csak még nem volt itt az ideje az egésznek és rosszkor találkoztatunk, a körülmények.. stb. Annyi történet lehet és annyi „csak”. Az igazság az, hogy ha működött volna, akkor nem lenne „csak”. Akkor túlléptetek volna a problémákon és megoldottátok volna. Problémák mindenhol vannak, sőt.. krízisek, mélypontok, hullámvölgyek, érzelmi megingások, kapuzárási pánikok.. annyi minden előjöhet egy élet alatt és elő is jön és ha valami stabil és működik, akkor túljuttok rajta. Így történt, mert így kellett történnie.  Oka volt, hogy így történt. Ezt nagyon nehéz megérteni és elfogadni, főleg ha valaki fülig szerelmes. Nekem olyannyira nehéz volt, hogy a saját folyamatomban a 2. és a 3. pont sorrendje felcserélődött, pedig józanul belegondolva ez a racionális sorrend.

3. Tanulás

Ha elfogadtuk, hogy vége és vége kellett, hogy legyen, akkor meg tudunk nyílni azoknak a gondolatoknak, hogy mit tanultunk az egészből. Mit nyertünk? Mit csinálnánk másképp? Mit kaptunk tőle? Miben lettünk tapasztaltabbak? Mit rontottunk el? Az „Isten ajándéka” bejegyzésem erről szól kb. Rá fogsz jönni, hogy nem kár érte. Nem elvesztegetett idő volt és minden perc megérte. A szép pillanatok megmaradnak szép emléknek, a rosszak pedig tanulságnak és az egészből gazdagabban jöttél ki, mindegy mi volt a jó és a rossz időszakok aránya.

4. Gyógyulás

Amikor az előző pontokon túljutottunk, de tényleg túljutottunk és valóban megéltük a gyászt, valóban elfogadtuk, sőt már úgy véljük, hogy minden rossz ellenére nyertünk az egészből és gazdagodtunk és tudjuk azt is, hogy mikkel, akkor elkezdődhet a gyógyulási folyamat. Ez rólunk szól. Itt mindenkinek saját maga kell, hogy a legfontosabb legyen. Törődjetek magatokkal, szánjatok időt magatokra, jutalmazzátok, kényeztessétek kicsit magatokat. Rendbe kell jönni testileg és lelkileg. Nagyon fontos, hogy testileg is. Ép testben ép lélek, így szól a mondás. Nem árt kicsit odafigyelni az étkezésre, a mozgásra, folyadékbevitelre. Van akinek ezekkel előtte sem volt gondja, de mindig lehet jobban csinálni. A lényeg, hogy sokkal könnyebb lelkileg jól lenni úgy, hogy fizikailag már jobban vagyunk. Aztán jöhet a lélek. Önmagunk megismerése. A vágyaink, a félelmeink, a motivációink kutatása. Nagyon fontos, hogy itt még nem szabad új kapcsolatba belemenni, pedig itt már bármikor jöhet külső inger, de itt még nem állunk rá készen. Érdemes valami új elfoglaltságot találni, bármit ami leköt. Olvasni, új hobbiba kezdeni, kicsit a munkára koncentrálni, tanulni valamit esetleg, mindegy igazából, csak koncentrálni valamire, ami leköt minket és talán eddig nem is volt időnk rá. Szép lassan jól lenni. Jól lenni, immár testileg és lelkileg egyszerre. Elfogadni és szeretni magunkat, mert amíg magunkat nem tudjuk szeretni, addig más sem fog. Ez a pont a legnehezebb, van akinek soha nem sikerül jól lennie vagy szeretnie magát és nem nagyon lehet konkrét tanácsokat adni az egészhez, hiszen minden ember is más és minden szakítás, minden helyzet is. Én kő keményen ebben a fázisban vagyok és valahogy így képzelem el:

• A párkapcsolat vonalat teljesen el kell engedni. Nemhogy rágörcsölni nem szabad, meg megijedni, hogy egyedül maradunk, de egyenesen el kell engedni.
• A lehető legtöbbet magunkkal kell foglalkozni, azzal, hogy nekünk mi a jó. Lehet, hogy valaki jógázni kezd, valaki beiratkozik egy iskolába, vagy tanfolyamra, valakinek egy zarándok útra lesz szüksége és valakinek arra, hogy vegyen egy sportkocsit.

Ha folyton olyan dolgokat csinálunk, amitől nekünk jó, akkor előbb-utóbb jól leszünk és ha jól vagyunk, akkor fogunk készen állni egy új kapcsolatra, ami a legváratlanabb helyzetben fog megtalálni minket. Érezni fogjuk, ha valaki olyannal találkozunk, aki teljesen együtt rezeg velünk és talán ebben a történetben már nem lesz olyan sok „csak”. :)

A hattyúdal egy idióma, valakinek a minden addigit felülmúló legutolsó színpadi vagy drámai megjelenésére, vagy a halála előtt alkotott legutolsó művére (pl. versére) utal.^[1][2] Egy másik meghatározás szerint a hattyúdal "az utolsó színpadi, drámai fellépés, vagy bármilyen utolsó munka, amikor az előadó tudatában van annak, hogy ez lesz élete utolsó fellépése, és emiatt mindent belead egy utolsó, nagyszerű próbálkozásba. 

Wikipedia

Van egy másik madár, ami a hattyúnál jobban szimbolizálja a szakítás után lejátszódó lelki folyamatokat, ez pedig a főnix. A főnix meghal, aztán szép lassan a hamvaiból újraéled. Ez a fontos, hogy megtanuljuk, hogyan legyünk főnixek, hogyan legyen a félből újra egy egészséges egész, egyedül.

Bence

Most, hogy túl vagyunk a Valentin napon, elmondom, hogy mi az oka annak, hogy annyi ember érzi azt, hogy a párja (utálom ezt a szót), nem szereti, nem figyel rá, nem törődik vele eléggé, nem kapja meg azokat a dolgokat tőle, amikre vágyna.

Igazából nem én mondom el, hanem a Bihari Viki.

Csinált ugyanis a Viki kb egy hónapja egy videót erről, amit én megnéztem és nagyon betalált nálam. Nagyjából én is így gondoltam ezt, de a hasonlat, amit használt, az annyira találó, hogy csak néztem ilyen félig nyitott szájjal, bambán és bólógattam, hogy ahhaaa.. Ez lenne az a híres "aha élmény".

A hasonlat a következő röviden:

Minden embert úgy kell elképzelni, mint egy boltot, ahol vannak áruk a polcon. Van ahol 1-2 árucikk van és kész, ennyi a kínálat. Ők azok, akik egyáltalán nem férnek hozzá az érzelmeikhez, egyszerűek, mint a faék. És persze vannak nagyobb kínálatú boltok, üzletek, ahol több minden beszerezhető. Az egészben a probléma ott kezdődik, amikor valakinek nagyobb igénye lenne, nem éri be tejjel, meg kenyérrel, hanem szeretne mondjuk egy kis pármai sonkát, vagy ruccolát, vagy parmezánt.. stb, és ugyan nem hal éhen, de nem tud egy jót enni, nem tud olyan dolgokat enni, amiket ő kívánna egyébként, mert szeret. Rossz esetben ezt fel sem fogja, hogy itt ő bizony nem fog ilyenekhez hozzájutni és elkezdi a társát presszionálni, hogy az bővítse az árukészletét, ami bizonyos fokig lehetséges is, de ez inkább emberfüggő és nem korlátlan.

A teljes videó itt látható: 

 https://www.youtube.com/watch?v=ec3VyTEBQnE

Világos, hogy amikor valakinek nagyobb az igénye, mint amit épp be tud szerezni a boltban, ahol van és itt most érzelmekről beszélünk, arról, hogy ki milyen szinten helyezkedik el érzelmileg, akkor nem lesz boldog és ahelyett, hogy ezt felismerné idejében és másik boltot keresne, ahelyett ő elkezd nyomást gyakorolni a boltosra, hogy rendeljen be még ezt-azt. És a boltos sem lesz boldog, mert ő egy ilyen ember, ő nem akar sushit árulni, amikor azt sem tudja mi az, ő ismeri a párizsit, meg a trapista sajtot, ezeket szereti és ezeket árulja.

Ugyan egész idáig általánosságban beszéltem, mégis az egész helyzet inkább nőkre jellemző.

Van ugyanis egy nagyon rossz hírem a nőknek:

Magyarországon sajnos az átlagnál alacsonyabb érzelmi szinten vannak a férfiak, hiszen a „férfiember ilyesmiről nem beszél” országa vagyunk. Persze a világ többi részére is igaz, hogy a nőknek magasabb az érzelmi intelligenciája, nagyobb az igénye az ilyen dolgokra, de nálunk rosszabb a helyzet. Minden kultúra kicsit más, mindenhol vannak erősségek és gyengeségek is, nálunk talán ez egy gyengesége a férfiaknak. Innentől kezdve viszont egy nőnek nagyjából két választása van:

• Vagy elfogadja ezt és úgymond beletörődik abba, hogy bizonyos dolgokat ő nem fog megkapni a kapcsolatában
• Vagy keres egy olyan boltot, ahol megkap olyanokat is, amikre neki amúgy igénye lenne.

Ha az első lehetőséget választja, az folyamatos lemondással jár. Ilyenkor fel kell fogni és el kell fogadni azt a tényt, hogy nem arról van szó, hogy őt nem szeretik, nagyon is szeretik, csak így szeretik. Nem pedig úgy, ahogy ő szeretné, hogy szeressék. Ha a másodikat választja, az pedig azzal jár, hogy sokkal kevesebb bolt közül tud választani és elképzelhető, hogy erős túlkereslet lesz, sokan fognak sorban állni a bolt előtt. Ez nem túl jó helyzet azoknak a nőknek, akiknek nagyobb igényeik vannak. Ha én nő lennék, én nem tudnék leélni egy életet megalkuvásokkal, úgy, hogy soha nem lennék igazán boldog, de ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, mind mások vagyunk.

Kicsit még boncolgatom ezt a témát..

Akik elolvasták az eddigi bejegyzéseimet, azok talán azt gondolják, hogy hm.. végre egy pasi, akinek vannak érzései. Másfelől, ha a párom (még mindig utálom ezt a szót) olvasná ezt a blogot, aki szerintem azt hiszi, hogy én érzelmileg analfabéta vagyok, szerintem el se hinné, hogy ezt én írtam. És felmerül a kérdés: aki ezt olvassa és azonosult a helyzettel, az honnan tudja, hogy az ő párja nem vezet-e egy másik ilyen blogot és nem ír-e ugyanilyen bejegyzéseket nők százainak, vagy ezreinek?

A párommal érzelmileg teljesen hozzáférhetetlenek vagyunk egymáshoz. Nem volt mindig így, ez egy hosszú folyamat alatt jutott el idáig, de a D-vel való kapcsolatom ráébresztett, hogy nekem olyan árukészletem van, amit nem szeretnék, ha a polcon porosodna. El akarom adni, oda akarom adni valakinek. És ezt az érzést szeretném a páromnak is. Szeretném, hogy boldog legyen, mert szeretem őt, mint embert, megajándékozott két csodával és ehhez a fajta boldogsághoz mindenkinek joga van. Ez mindenkinek járna.

Elmondok valamit

Igazából a párom már nem a párom. Tegnap leültünk és megbeszéltük, hogy külön válunk. Normálisan, intelligensen, higgadtan és szerintem a jövőben is így lesz, hogy normálisan viszonyulunk egymáshoz és partnerek maradunk, legalább a gyereknevelésben. Nagyon nehéz lesz mindenkinek, mind a négyünknek, de én úgy érzem így lesz a jobb mindenkinek. Február 22-e van. Február 1-én indítottam el ezt a blogot, úgy, hogy fogalmam sem volt mit tegyek. Fura, de valahogy ez vezetett el ide és fura, de én éreztem, hogy bármi is a megoldás, ez el fog vezetni hozzá. A gondolatok amíg csak gondolat szintjén vannak, kavarognak, nem egyértelműek, csapongnak jobbra-balra, változnak napról napra és ez nagyobb súlyú döntéseknél fel tudja őrölni az embert. Hihetetlen, hogy amikor az ember leírja őket, mennyire ki tud tisztulni a kép. Az írás bizony terápia. A legjobb talán. Én mindenkinek ajánlom, bármi is legyen a problémaköre. Akár nyilvánosan, akár csak saját magának. Szingli vagyok. 10 éve nem volt ilyen. Furcsa érzés.

Az én boltom

Mindenkiben felmerül a kérdés, hogy milyen is az ő boltja vajon. Mindenki fejében van erről egy kép. Az enyémben ilyen kép van: Képzeljünk el egy teljesen átlagos boltot, ahol minden alapvető dolgot megkaphatunk. Egy kisvárosi szatócsboltot, ahol tényleg van minden, ami az átlag kisvárosi embernek kell, de semmi extra. Egy dologban viszont nagyon nem átlagos a bolt. Áll a pult mögött egy eladó, aki született eladó, imádja a szakmáját, imádja a boltját és alig várja, hogy betérjen egy vevő. És van az eladónak egy különleges képessége. Nagyon fejlett, már-már hatodik érzék szerű intuicióval rendelkezik és amikor belép egy vevő, szinte a veséjébe lát. Azonnal felméri, megpróbálja behatárolni, hogy ő milyen vevő lehet. Amikor érzi a rezgést, érzi a vevőn, hogy ő igényesebb, kicsit gourmet és talán érdekelné őt más dolog is, mint ami a polcokon van, akkor megnyom egy gombot és kinyílik egy titkos ajtó. Az ajtó egy hátsó terembe vezet, egy VIP vevőknek fenntartott részbe, egy szepraréba, ahol minden van. Olyan is, amiről a vevő talán azt sem tudja, hogy létezik. Aki ismeri Budapesten a Culinaris nevű delikát üzletet, nos valami hasonló a hátsó termem, ahol minden IS van.

Az én volt párom sajnos nem látta ezt a részt, pedig egy nagyon rendes, nagyon jó vevő és talán az ő boltjában is van egy ilyen rész, ahova én nem jutottam be soha. Az a helyzet, hogy 10 éve még nagyon fiatal voltam és éretlen. A boltos kétségbe volt esve, hogy már nagyon régen volt vevője és örült, hogy betévedt hozzá valaki, aki normális és vásárolni szeretne. Vajon hányan vannak Magyarországon ilyen helyzetben, ilyen kapcsolatban? A fél ország..

Amikor D belépett a boltomba, egyetlen pillantás után tudtam, hogy milyen vevővel van dolgom, azonnal kiraktam a „Zárva” táblát és az első részt nem is látta, mert rögtön megnyomtam a gombot és ő rögtön a hátsó terembe rohant, tetszett neki amiket ott talált és nekem is tetszett, hogy olyan dolgokat tudok neki mutatni magamból, a boltomból, amiket még senki nem látott. Ezt az érzést szeretném, egy ilyen vevőt szeretnék és azt szeretném, ha a volt páromnak is lenne egy ilyen vevője idővel. Azt szeretném, hogy minden embernek legyen egy ilyen vevője, aki miatt örökre kirakja a „mindenki másnak zárva” táblát. Ne érjétek be kevesebbel!

Bence

Wass Albert: Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad. 

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad. 

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad. 

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad. 

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
a s víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad. 

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

Bajorerdő, 1948.

Annyi mindent adott nekem ez a vers. D mutatta, ez az ő kedvenc verse és az enyém is ez lett. Segített keresztülmenni az elmúlt időszak nehézségein, bele tudtam kapaszkodni sokszor. Hiszen annyi minden van ebben a versben. Borús időkben vígaszt nyújt és kitartásra sarkall, “békeidőben” pedig óvatosságra int. Van benne hit, van benne Isten, van benne hazaszeretet, van benne barátság, figyelmeztetés, jó tanács, intelem. És ott van a visszatérő motívum, “a víz szalad, a kő marad”. Az állandóság és a változékonyság. Megannyi helyzetre ráillik ez a hasonlat és ez tetszik nekem. Van, hogy én vagyok a víz, van, hogy én vagyok a kő, van, hogy a problémák a víz, van, hogy a veszekedés a víz és a szerelem, vagy a barátság a kő, ami állandó és örök. És van, hogy egy kapcsolatot, vagy egy barátságot sérelmek szennyeznek be és van, hogy a víz nagyon lassan tud csak elfolyni, de ha egyszer elszaladt, a kő akkor is ottmarad. Megmarad. Ha igazi kő, akkor megmarad.

Barátság..

Elmesélek valamit. Volt egy barátom, a Miki. Egykor a legjobb barátom volt, aztán egy nap megharagudott rám és azóta nem beszélünk. Ez 12 éve történt. Egy nő volt az ok, aki már rég sehol sincs. Az az igazság, hogy a Mikinek igaza volt, hiszen vonzódtam ahhoz a nőhöz, az ő exéhez és ő ebből megérzett valamit, de én rá mindig egy tiltott gyümölcsként tekintettem. Aztán amikor a Miki valamin megharagudott és totálisan megszakította velem a kapcsolatot, onnantól a gyümölcs már nem volt tiltott és gyarló ember lévén én leszakítottam. Bár a gyümölcs nem volt olyan ízletes, mint amilyennek látszott, ettől még mi nem beszéltünk 12 évig, annak ellenére, hogy a Miki 12 évig nem is tudta meg, hogy végül kialakult valami köztünk. Decemberben jött ez a belső késztetésem, hogy igényem lett az emberi kapcsolataim rendbetételére, meg úgy egyáltalán borzasztóan megnőtt az igényem a minőségibb emberi kapcsolatok kialakítására és egyik este ráírtam a Mikire.

Beszélgettünk. Nagyon sokáig beszélgettünk. Úgy beszélgettünk, mintha tegnap beszéltünk volna utoljára és a 12 év el sem telt volna. Elmondtam neki mindent, azt is, amit nem tudott és tudjátok mi történt? Nem haragudott és megköszönte, hogy elmondtam ezeket. Megmutattam neki a verset, még a beszélgetésünk elején. Aztán amikor már rég elköszöntünk, fél óra múlva írt még egy utolsó sort: “A kő marad”. És csak ennyit választoltam: “A kő marad”.

Minden nap meghallgatom ezt a verset Sinkovits Imre szavalásában, az autóban ülve, vezetés közben. Minden nap. Tudjátok miért Sinkovits Imre? Nem ő szavalja a legjobban. Viszont a hangja megszólalásig hasonlít a nagypapáméra, aki meghalt és akit a világon a legjobban szerettem.

Nagypapám

Az eddigi bejegyzéseim témája a gyász volt. A gyász, D elvesztése miatt, hiszen ő lett a legfontosabb. Most egy másik fajta gyászról szeretnék mesélni. A nagypapámat szerettem a legjobban a világon. Már 20 éve, hogy meghalt és amikor meghalt, a Miki barátom volt mellettem. Azt hiszem én voltam a kedvenc unokája, talán azért, mert én voltam az első fiú unoka. Nem tudom. Talán azért, mert 3 éves koromig náluk laktunk. Talán azért, mert egy napon volt a születésnapunk. Ugyanazon a napon. Reggel mindig ő hívott először, aztán egymást köszöntöttük fel a telefonban. Ő volt a példaképem. Sőt, most is az. Mindig az lesz. Ő tartotta egyben a családot. Fontos volt neki, hogy születés- és névnapokkor összegyűljön az egész család és közösen ünnepeljünk ilyeneket. Különösen fontos volt ez Karácsonykor. Olyankor mindhárom fia és a családjuk, az összes unokatestvérem, mind náluk gyűltünk össze és együtt Karácsonyoztunk, aztán este ment mindenki haza és volt még egy otthoni külön kis Karácsonyozás is, az már a szűk családi körben. Számomra a Karácsony őt jelenti és nekem ezért ez az ünnep Szent és sérthetetlen, ez az a nap, ami körül forog az egész év. Sajnos kicsit szomorú is emiatt. Soha nem lesz már olyan a Karácsony, mint azok a Karácsonyok. Emlékszem az utolsó Karácsonyunkra. Talán akkor láttam utoljára egészségesen. Egy CD szólt, amit elkértem tőle kölcsön. Soha nem tudtam visszaadni már, ahogy a könyvet sem, amit a történelem tanár szorgalminak adott fel, hogy olvassuk el és szintén kölcsön adta. Ezek maradtak nekem, meg a pecsétgyűrűje emlékbe.

Amikor iskolába jártam, minden tanévben ki volt jelölve egy nap, amikor suli után hozzá mentem. Vele voltam egész délután és csak estére mentem haza. Sokat tanult velem előre. A családban ő az egyetlen, aki tudott németül és én németes voltam. Soha nem az adott anyagot gyakoroltuk, hanem ami majd csak következni fog, így ezek a napok után, mindig nekem ment minden a legjobban a tanórán. Matek ugyanez. Tanulás után pedig mindig filmeztünk. Nem volt még internet, sőt DVD sem, csak VHS. Kazetta.Volt vagy 200 kazettája és be volt számozva mind és volt egy kézzel írt kis notesze, amiben benne volt a számozás, meg, hogy mi hol található, meg minden. Elég precíz ember volt. Az összes Bud Spencer filmet láttam vele vagy százszor. A fülemben cseng a hangos nevetése. Ahogy a fülemben csengnek a viccelődései is. A szóviccei. Érzem az orromban az illatát. Látom a szemem előtt a hatalmas fülcimpáját. Azt mondják a fülcimpa életünk végéig nő és az övé jó nagy volt már. Amikor kisgyerek voltam gyakran játszott olyat, hogy megeszi a fülemet és a fülcimpámat harapdálta játékból, aztán persze én is neki. Tisztán emlékszem az arcára, mindenére. A legszebb ember volt számomra. Szeretnék ilyen szép öreg lenni én is. Mindegy hogy volt épp felöltözve, a megjelenése valahogy mindig határozottságot és eleganciát sugallt. Mintha befolyásos ember lenne, pedig nem volt az. Csak egy nagypapa volt. Egy családfő. Az egész család feje, mint egy király. Aztán meghalt a király és széthullott a királyság.

Volt egy kis telkük Fóton. Az egészet ő építette kb a kezével. Rengeteg zöldséget, meg gyümölcsöt termesztett. Idős koromra én is valami hasonlót szeretnék. Mindegy hol, csak legyen valami, ahova le lehet menni hétvégére. Volt sok ribizli bokor és a ribizliből bort csinált. Jó sokat ittam belőle, mindig amikor nem figyelt megittam a fröccsét, ő pedig csak nevetett, nem szólt. Mindig csak nevetett. Így él az emlékemben. Volt diófa is a telken és a dióból pálinkát csinált. Azt mondják a diópálinka 10 évesen a legjobb, ezért minden évben egy üveget elrakott és azt tervezte, hogy amikor lesz 10, akkor majd minden évben egyet megiszunk. Azt hiszem 7-ig jutott. :(

Sajnos nem tudtam megfelelően elbúcsúzni tőle. És a mai napig nem tudtam teljesen feldolgozni a halálát, pedig már 20 éve. Teljesen talán ilyet nem is lehet feldolgozni. Ha visszamehetnék az időben, lehet azt mondanám magamnak, hogy menjek szakemberhez. Én akkor a legproblémásabb kamaszkoromat éltem éppen.

Az a helyzet, hogy amióta meghalt én még csak egyszer mentem ki hozzá a temetőbe. Évekig képtelen voltam. Aztán egyik évben egy kollégám unszolására elmentem. Elkísért a kollégám és a temető bejáratánál megvárt. Ha nem jött volna velem, egyedül nem bírtam volna rávenni magam. Nem emlékeztem hol van a sír, csak nagyjából tudtam, így keresnem kellett. Elég sokáig keresgéltem. Aztán egyszercsak megláttam. Megláttam és összerogytam. Még soha nem történt ilyen velem, de ott egyszerűen összeestem és fél óráig sírtam. Ez volt az egyetlen alkalom. Azt hiszem itt az ideje egy újabbnak. Megpróbálok kimenni hozzá. Ki kell mennem hozzá.

D-nek is meghalt a nagypapája és hamar kiderült, hogy az ő viszonyuk is teljesen ilyen volt. A Bud Spencer filmekkel, mindennel együtt, teljesen ugyanez. Ő volt a kedvenc unoka. Az a helyzet, hogy még soha senki nem értette meg ennyire milyen ez, csak ő. Ő pontosan tudta. Elmeséltük egymásnak a történetünket és sírtunk. Sírtunk a sajátunkon, aztán sírtunk a másikén. A születésnapomon küldött nekem egy hangüzenetet. Nagyon kedves volt. Késő éjjel volt, November 7-e, nekem pedig 8-án van a születésnapom. Azt hittem majd másnap köszönt fel, aztán pontban éjfélkor elküldte ezt a kis hangüzenetet. Tudta, hogy aznap lenne nagypapám szülinapja is és mondta, hogy most a nagypapáink egész biztosan együtt isznak fent. Még soha nem esett ennyire jól egyetlen köszöntés sem. Nem kell drága ajándék. Érzés kell. Ez kell. Azt hiszem valahol itt kezdődik, amikor két ember lelke kapcsolódik egymáshoz.

És üzenem D-nek: 

Ha fordul egyet újra a kerék,

Én akkor is a barátja leszek.

Mindig a barátja leszek.

És nem lesz bosszú, gyűlölet harag,

Hisz az idő lemarja a gyomokat.

Mert elfut a víz, és csak a kő marad,

De a kő marad.

Az van, hogy ma van anyám születésnapja. Anyámmal a viszonyom elég sekélyes, felületes. Igazából jóban vagyunk, meg sokat segítenek, kívülről nézve minden oké, de valójában soha nem beszélgettünk semmi komolyról. Soha nem osztottam meg vele semmilyen problémámat. Apámmal sem. Ilyen az egész  családunk. D-nek meg pont az ellentéte.

Ma lett volna egy ilyen kis családi összejövetel náluk, köszöntés meg ilyenek, aztán történt valami. Hét közepén írt anyám egy üzenetet, hogy ne menjünk, mert nem szeretne összejövetelt. Róla tudni kell, hogy elég sértődékeny, szokott ilyeneket a semmiből írni, ha valami nem úgy történik, ahogy ő szerette volna. Felhívtam hát és megkérdeztem mi ez.

„Összevesztem apátokkal”, mondta. Gondoltam magamban, jó, hát szerda van, majd vasárnapig kibékülnek. Kérdeztem, hogy min. „Semmi lényeges, apróságokon”, jött a válasz. Meg hogy olyan lenne, a hangulat, hogy inkább ne is menjünk. Gondoltam, ha nem lényeges, akkor végképp kibékülnek. Utálom az ilyet. Ír, hogy mondjam le a tortát, aztán ilyenkor, ha lemondom, akkor biztos egy nappal előtte fognak kibékülni, a torta meg le van mondva. Nem tágítottam, firtattam a dolgot kicsit, majd mondott egy olyat, hogy külön akarnak lenni mindketten. Ez sok mindent jelenthet, én pedig rákérdeztem: El akartok válni?? És erre olyan válasz jött, amire nem számítottam:

„Igen, már évek óta, de nem tudjuk megoldani.”

Köpni nyelni nem tudtam és csak annyit feleltem, hogy jó, én is el akarok válni, aztán nem nagyon mentünk bele jobban, mindkettőnknek mennünk kellett.

Álljunk itt meg egy percre. Szeretném leírni, hogy milyen érzéseket váltott ez ki belőlem. Az lenne a normális reakció ilyenkor, hogy összedől bennem egy világ, kiakadok, átmegyek, megrázom őket, megkérdezem, hogy elment-e az eszük és magyarázatot követelek, mert azért 35 év házasság után elválni 54 és lassan 63 évesen, az megkívánja, hogy megmagyarázzák, ha másnak nem, legalább a gyerekeknek.

De nem ezt éreztem. Nos gáz, vagy nem gáz, de én megnyugvást éreztem és kicsit örültem. Egyrészt, ha nem boldogok és ezt akarják, akkor miért ne? Másrészt itt a saját helyzetem. Akinek a szülei együtt vannak, az mindig sokkal nehezebben válik el. Már régóta tudom magamról, hogy így van ez nálam is. És most nem arról beszélek, hogy önző módon ebben az egészben saját magamat nézem, hogy nekem hogy lesz könnyebb, hanem arról, hogy rájöttem milyen belső feszültség volt bennem. A családunkban nem vált még el senki soha. Na jó, a nagybátyám egyszer még az én születésem előtt azt hiszem elvált az első feleségétől, az házasságuk első évében, de az más. Ott nem volt se gyerek, se lakás, se semmi, csak két éretlen fiatal. Nem volt sok tétje, amennyire én tudom. De se nagyszülők, se távoli rokonok, senki nem vált még el. Van ilyenkor az emberben egy megfelelési kényszer. Mit fognak gondolni? Én leszek a fekete bárány? „A mi életünk se volt felhőtlen, látod fiam mégis kitartottunk egymás mellett”.. már előre hallottam ezeket a mondatokat. És ahogy kimondta anyám ezt a mondatot, megkönnyebbültem. Talán megértik majd. Sőt. Talán azt mondják, hogy fiam, mi nem tettük meg, ne kövesd el ugyanezt a hibát. Neked még nem késő. Ki tudja mit fognak mondani..

És ezzel egy időben éreztem még valamit. Valahogy, mintha valami megmagyarázhatatlan könnyebbséget éreztem volna D-vel kapcsolatban is. Az elengedési, gyászolási folyamatban szintet léptem. Éreztem egyszerűen. Egész nap jó kedvem volt és sokat gondolkoztam, hogy miért lehet ez és ért egy felismerés:

D igazából nem csak egy szerelem volt. Ha csak az lett volna, akkor most együtt lennénk, és mi lennénk a világ legjobb párja. Ebben 100%-ig biztos vagyok. Azon kívül, hogy szerettem D-t, mást is jelentett nekem. Kiutat. Kiutat a boldogtalanságomból, a keserű valóságból. És ez az, ami felerősítette az érzelmeimet annyira, ami talán már sok volt. És hirtelen megértettem D-t és az a baj, hogy tökre igaza volt mindenben. És megértettem önmagamat is. Amikor a kis kagylócskám összébb zárt, de még nyitva volt, onnan még simán lett volna vissza út, viszont én azért görcsöltem rá az egészre, mert nem csak a szerelmem látszott elveszni, hanem a kiutam is. Az egyetlen kiutam. D ezt érezte szerintem. És zavarta. Talán úgy volt vele, hogy lehet, hogy nem is őt szeretem ilyen nagyon, hanem az illúziót, amit elképzeltem. Annak az életnek az illúzióját, amit szeretnék élni, ami a teljes inverze a mostaninak. És ezt az illúziót vele azonosítottam.

Egyrészt baromi jó érzés ilyeneket felismerni magamon, másrészt felismerhettem volna előbb. Talán anyám is előjöhetett volna ezzel előbb. Talán akkor nem így alakul az egész. Érdekes dolgok ezek.

Úgy döntöttem adok anyámnak egy ajándékot a születésnapjára. Odaadom neki a fiát. A fiának a kinyitott, lecsupaszított lelkét, hogy láthassa, úgy, ahogy még soha nem látta eddig. Úgy döntöttem, hogy megmutatom neki ezt a blogot. Nem mondok hozzá semmit, csak hagyom, hogy elolvassa. 

Isten éltessen Anya!

Erről eszembe jut valami. D-vel mindent tudtunk egymás családjáról, ezt már írtam. Viszont D a fejébe vette, hogy majd ha mi együtt leszünk, akkor ő közelebb hoz minket egymáshoz. Felolvasztja a jeget köztünk. Annyira imádtam, amikor ezt mondta és tudom, hogy ő ezt komolyan is gondolta és ismerem, tudom, hogy neki ez sikerült is volna. Shoppingolni akarta hívni anyámat, meg ilyenek, meg nagy családi kártyázásokat csinálni. Vicces, hogy D már nincs, mégis ki tudja, talán így is sikerül neki a terve. Bárcsak tudhatná..  Bárcsak ezt olvasná most.. Ezen biztosan mosolyogna egyet.

Bence

Isten. Érdekes téma a vallás. Érdekesen alakult a hozzáállásom az egész témához. Én nem egy vallásos családból származom, a szüleim úgy gondolták, hogy rám bízzák majd a döntést. Ők sem gyakorolják egyáltalán. Lehet mondani, hogy ateista családból származom és gyerekkoromban teljesen ateista voltam úgy 15-16 éves koromig. Ekkor elkezdődött bennem valami keresése és bár a bibliában nem tudtam hinni, mégis hinni akartam valami felsőbbrendűségben. Kialakítottam a fejemben a saját vallásomat, a bencizmust. Hm. Kitalált szó, a kitalált nevemből alkotva. Jó vagyok? :D

Van a Gellért-hegyen, fent, majdnem a Citadellánál egy park. Filozófusok kertje a neve. „Egymás jobb megértéséért”, ez áll a kert kapujában. Van ott egy szobor. Pontosabban egy szoborcsoport, ami valahogy így néz ki:

Van egy kör, aminek a közepén van egy gömb. Egy kis gömböc. Körülötte állnak alakok, a világ különböző vallásainak vezetői, nagy alakjai.  Ekhnaton, Jézus, Lao-ce, Ábrahám, Jézus, a háttérben Gandhi, Bódiddharma, Assisi Szent Ferenc láthatóak. Mindenki a gömb előtt tiszteleg, felé fordul.

Elmondom mit jelent nekem ez a szoborcsoport:

A gömb szimbolizál valamit, ami minden vallás felett áll. Nevezhetjük erkölcsnek, emberségnek, bárminek. A vallások pedig igazából csak ennek az egyetemes, minden felett álló eszmének a különböző nyelveken, különböző koroknak és népeknek megfogalmazott megnyilvánulásai. Mindegy mi a vallás. A lényeg a gömböc. A vallás csak egy út, egy tanítás, egy szabályrendszer, amibe lehet kapaszkodni, hogy a gömbnek megfelelően éljünk. Hogy jó emberek legyünk. Ez a lényeg. Jó embernek lenni. Van akinek vallás sem kell ehhez és jó ember és van aki hiába vallásos, valójában rossz ember. Ez a szoborcsoport szimbolizálja a bencizmust, az én kitalált vallásomat, ami a kamaszkori önmagamat jellemezte.

D mélyen vallásos családból származik. Ez nagyon tetszett nekem. A kapcsolatunk tetőpontján, amikor még mindketten közös jövőt terveztünk, sőt még arról is beszéltünk milyen lesz, ha gyerekünk lesz, elmondta, hogy szeretné nevelni őket. És nagyon tetszett nekem. Ígérem egyszer majd lesz olyan bejegyzésem is, amiben D nem szerepel, de ez a mai, ez csak róla szól, tisztán róla, neki dedikálva. Remélem egyszer majd olvassa..

D családja az elképzelhető legjobb család. Imádtam a családját. Annyira összetartanak, annyira szeretik egymást, annyira szerves része az egész családnak a humor. Soha nem találkoztam egyikőjükkel sem, mégis D annyit beszélt róluk és engem őszintén érdekelt minden. Megszerettem őket, úgy, hogy nem is láttam még őket soha. A része akartam lenni ennek a családnak. Holnap lesz egy hete, hogy megszületett a bátyjának a kislánya. Nem tudom hogy, de megéreztem és átéltem belül a boldogságát. Biztos vagyok benne, hogy élete egyik legszebb napja lehetett ez és azóta babalázban ég. Sajnálom, hogy nem gratulálhattam már neki. Ő lesz a keresztanyja a kicsinek.

D-vel az első találkozásunk egy templom mellett volt. Van a templom mellett egy kis park, oda ültünk le. Megszerettem ezt a templomot és mindig ez a randi fog eszembe jutni róla. Azt hiszem D mellett sokkal közelebb kerültem a valláshoz. Talán azért is, mert láttam, hogy mennyire jól működik az ő családja az enyémhez képest, másrészt pedig a decemberi összeomlásomkor annyira magam alá kerültem, annyira úgy éreztem, hogy az egész életem összedől, hogy már nem volt mibe kapaszkodnom és a vallás tökéletes mentsvár ilyenkor. Írtam a templomnak egy emailt :D Írtam, hogy kereszteljenek meg és segítsenek, mert nem tudom mit kell tennem, mert nincs kihez fordulnom, nincs senki vallásos a családomban. Másfél hónap múlva válaszoltak, de legalább válaszoltak. Azt hiszem, ha lemegy a vírus, szeretnék elmenni egy ilyen előkészítőre és szeretnék megkeresztelkedni. Amikor D-vel erről beszéltünk, megviccelt. Beadta nekem, hogy a keresztelés az ilyen rituálé, ami során az ember oldalán egy sebet ejtenek egy késsel, mint Jézusnak és én annyira nem vagyok képben, hogy ezt elhittem. Nagyon nevetett :D

D ilyen volt. Mindig vidám. Azt, hogy közelebb kerültem a valláshoz, azt neki köszönhetem.

És elmondom mi mindent köszönhetek még neki:

• Van egy kutyája, akit imád, mintha a gyereke lenne. Én egész életemben kutyás voltam, mint a nagypapám. Ő utálta a macskákat. A párom meg macskás volt és amióta vele vagyok, azóta macskánk van. Kettő. Aranyosak, de azért nem ugyanaz. Nagyon szeretnék egy kutyát. Valami nagy testű, rövid szőrű, maszkulin fajtát. Még csak pár napja beszélgettünk, amikor mondtam D-nek, hogy mindig is a Cane Corso tetszett a legjobban. D válasza: „Na most kedveltelek meg igazán” Már nem Cane Corsot szeretnék, hanem egy boxert és ha valaha lesz egy, azt neki köszönhetem.

• Köszönöm neki azt a mérhetetlenül sok nevetést és humort, a sok poénkodást. Mindig fontos volt a humor, de D mellett rájöttem, hogy nem csak fontos. Létfontosságú. A humor gyógyír mindenre.

• Köszönöm neki, hogy megmutatta, milyen egy igazi család és adott egy példát ezzel. Én is ilyet szeretnék, amilyen az övéké.

• Köszönöm, hogy megmutatta, milyen az igazi szerelem! Senkinek nem szabadna végigmennie az úton, úgy, hogy legalább egyszer ezt meg nem tapasztalta. Ez mindenkinek járna. Ezért vagyok a leghálásabb, de ugyanakkor van ennek hátránya is. Innentől mindent és mindenkit ehhez fogok mérni. Nem érem be kevesebbel most, hogy már tudom, hogy ilyen is létezik.

• Az elmúlt években elindult bennem egy folyamat, ami során folyamatosan változott meg a véleményem a pénzről. Ezt a folyamatot D koronázta meg, ő fejezte be bennem. Volt egy időszakom, hogy elég jól ment a szekér, mindenem megvolt. Mindenem, ami pénzen megvehető, viszont szinte semmim, ami pénzen nem vehető meg. És ugyan elkezdődött bennem ez a felismerés már 1-2 éve, hogy változtatni kéne, nem igazán tudtam, hogyan is fogjak hozzá. A pénz nem érdekel. Azok a dolgok érdekelnek, amik nem megvehetők és kezdek tisztán látni, hogy mit is kell tennem ezekért. Fúú.. nem tudom elmondani ezért mennyire hálás vagyok.

• Hálás vagyok neki, amiért megnőtt az igényem minőségibb emberi kapcsolatok kialakítására. Szeretném helyrehozni kicsit az elszúrt családi kapcsolataimat. Szeretném kicsit feleleveníteni a rég elfeledett barátságokat. Elkezdtem felvenni a kapcsolatot ilyen emberekkel, akik régen fontosak voltak, csak aztán valahogy más irányt vett az életünk. Van aki lepattint, gondolom nem érti az egészet. Ilyenkor nem erőltetem a dolgot. Talán ő már nem is az az ember, akire én emlékszem. Viszont vannak, akikkel jókat beszélgettem. Van egy régi barátom, akivel 12 éve nem beszélek. Összevesztünk egy nőn. Egykor ő volt a legjobb barátom. Megkerestem és 12 év után bevallottam neki dolgokat, őszintén és volt ami miatt bocsánatot kértem. Nagyon örült, hogy írtam neki. Talán újra barátok leszünk, de ha nem is, akkor is megkönnyebbültem az egésztől. Lejött rólam egy régi teher. Ezt tisztán D-nek köszönhetem.

• Az emberek nehezen nyílnak meg, mert olyankor sebezhetők. Akit már egyszer, vagy többször meg is sebeztek, az még nehezebben nyílik meg, minden múltbéli seb után egyre kevésbé képes. D kinyitott engem. És meg is lettem sebezve, de ezúttal valami másképp történt. Nyitva maradtam. Lefejtett rólam sok-sok réteget és olyannyira hozzáférek saját magamhoz, ami másnak, aki elindul az önismeret útján, talán több év munkája. Itt állok lecsupaszítva, kinyitva, tisztán. Legszívesebben mindenkinek megmutatnám ezt a blogod, hogy mindenki lássa mi van bennem, mondjuk véletlenül sem szeretném, hogy olyan ember rátaláljon, aki ráismerhet D-re.

Isten ajándéka volt ő nekem. Egy ajándék, ami megváltoztatott, felnyitotta a szemem. 35 éves vagyok. Ez nagyjából egy ember életének pont a fele. Vajon véletlen lenne, hogy pont félidőnél kaptam Istentől egy ilyen ajándékot? Elindult a „B” oldal és szerintem Isten azt szeretné, ha a „B” oldalt tartalmasabban, minőségibben élném, mint az „A”-t. Egy minőségibb emberként, akivé D mellett váltam. Amíg élek, hálás leszek ezért neki.

Kívánom minden férfinak, hogy találjatok egy Nőt, akit Isten a Ti ajándékotoknak szán!

Aki felismerést hoz az életetekbe!

És aki miatt talán jobb, szebb életet élhettek, mint addig!

Kívánom minden Nőnek, hogy találjanak egy férfit, aki Isten ajándékaként tekint rátok!

Akinek Ti jelentitek a mindenséget!

Kívánom mindenkinek, hogy találjatok lelki társat!

És ha megtaláltátok, akkor kívánom, hogy szebb történetet írjatok vele, mint amit nekünk sikerült!

És kívánok minden D-nek nagyon Boldog Névnapot! :’(

Amikor az ember egy rossz kapcsolatban él és nem érzi magát jól otthon, olyankor elkezd menekülni. Máshol keres boldogságot és nem feltétlen hűtlenségre gondolok, bár tény, hogy ilyenkor jönnek a szeretők, a „túlórák” a titkárnőkkel.. stb. Van aki hobbikba menekül. Elkezd valamit gyűjteni, sportolni, vitorlázni, vesz magának valami hétvégi játszós autót, vagy ilyesmi.

Én az első gyerek utáni mélyponton kezdtem el testépítéssel foglalkozni. Világ életemben jártam edzegetni, nem volt új dolog, de itt minden addiginál lelkesebben fogtam bele, hatalmas elhatározással. Személyi edzőhöz jártam és tetszett az egész. Igazából élveztem azt a napi 2 óra elfoglaltságot, amikor kicsit el tudok otthonról menekülni, lélekben el tudok szakadni a napi robottól. Szépen épültem, alakultam, de a vége az lett, hogy csalódtam a sportban. Inkább az egész sportágban. Ebbe most nem mennék bele, hogy miért, de nagyjából lehet tudni, hogy mire gondolok :)

Szóval van, hogy az ember kicsit menekül, keres valamit, aminek hódolhat, valamit amiben ki tudja ereszteni a gőzt, ki tud kapcsolni, kiszakadni az otthoni légkörből, van egy kis „én” ideje. Sokat gondolkoztam azon, hogy megírjam-e mi következett a testépítés után, vagy hagyjam-e ki ezt az egészet, de muszáj leírnom, végülis szerves része az egész helyzetemnek.  Volt egy kollégám, aki játszott egy játékkal a mobilján. Valami lovagos, váras dolog volt. Mindig amikor volt 5 perc szünete belépett és intézgette a várát. Nem tűnt valami szép játéknak, nem is értettem mit lehet rajta ennyire szeretni. Majd egyik nap letöltöttem. És beszívott. Ilyen stratégiai cucc, kell benne gondolkodni, tervezni, kitalálni a tutit. Imádom az ilyeneket. Gáz vagy nem gáz, de ez lett a hobbi. Harminc felett, két gyerek mellett. Igazából ezt a játékot fiatalok nem is nagyon játszák. A legtöbb játékos az én korosztályom. Családapák. A játék elég addiktív. Klánokba kell szerveződni, ahol az ember játékosokkal ismerkedik meg, akik mögött egy valódi ember áll. Sok időt töltünk együtt, sok barátság kötődik, amik akár a való életben is megmaradnak. Mivel maximalista vagyok és van egy versenyző beállítottságom, a legjobb akartam lenni és mindent megtettem ezért. Ennek ellenére mindig tudtam hol a határ, mindig sikerült tartani az egyensúlyt, megmaradt s játék játéknak.

Egy nap belépett a klánunkba egy játékos. Mi a klánban a játékon kívül is beszélgetünk egymással és nem feltétlen csak a játékról. Mindenről. Van messenger és facebook csoportunk is. Szóval könnyű a játékoshoz arcot társítani, hiszen látjuk egymás profilját. Ez a játékos egy lány volt. Nevezzük D-nek mondjuk. Méghozzá a leggyönyörűbb lány volt, akit valaha láttam, egyszerűen nem bírtam levenni a szemem a képeiről. Megpróbálom lefesteni:

Vékony alkatú, de nem az a nagyon vékony, izmos, egyszerűen pont jó kategória, hosszú, szögegyenes természetes barna haj, ami olyan egészséges, hogy bármilyen samponreklámba beleillene, gyönyörű nagy igéző szemet képzeljetek el, és nagyon szexi ajkakat. Az egyik arcán van egymás alatt 3 pici anyajegy, ami annyira különlegessé teszi. Imádtam ezt a három anyajegyet. Szóval van egy vonzó nő. Eddig semmi extra, sok szép nő van a földön. Annak ellenére, hogy teljesen az én esetem, nem igazán foglalkoztam vele. Jóval fiatalabb volt, 23 éves. Ráadásul kapcsolatban, én is kapcsolatban két gyerekkel. Kicsit felkavarta az állóvizet, páran eléggé be voltak zsongva rá, én meg csak csendesen megbújtam a háttérben. Egyszer nyitott is felém valamit, én pedig finoman kihátráltam egy hülye verseny miatt :D

Telt múlt az idő, rájöttem, hogy iszonyat jó fej is. A humora.. hihetetlen jó humora van, annyira ritka ez nőben. Két bátyja van és emiatt kicsit fiús a humora. Szerintem a pasik ezekre a nőkre buknak igazán, akik kicsit fiúsak. Én legalábbis. Na persze nem külsőre.. Külsőre D maximálisan nőies, lelkileg is, de van egy kis fiússág, vagányság benne, nem jön zavarba fiús témáktól, poénoktól, ezt biztos a két bátyjának köszönheti. Erre buknak igazán a pasik, aki ilyen „haver típus” kicsit. D ilyen volt.

Van a játéknak egy olyan része a játékon belül, ahol egy másik játékossal kell ketten játszani. Pályákon kell végigmenni, de kettőtök csapatát kell használni egyszerre. Ebben az a különleges, hogy ez lényegében egy privát chatfelület is egyben, ahol a két játékos privát tud beszélgetni. Február 28-án este megkérdeztem D-t, hogy lenne-e kedve játszani és jött is. Tartottam a távolságot, bár amióta a kis fiús csibészessége kiderült, én meg voltam őrülve a társaságáért, aztán szép lassan megtört a jég és elkezdtünk beszélgetni. És innentől minden történés fénysebességre kapcsolt. A beszélgetésből pillanatok alatt flört lett, bókok, majd mélyebb beszélgetések. Mivel a játék ezen része kissé monoton tevékenység volt, mi elkezdünk játszani különböző játékokat egymással szóban. Játék a játékban. Iszonyat jól szórakoztunk és szórakozva ismertük meg egymást. Egymásba szerettünk. De ezt úgy kell elképzelni, hogy nem hónapokról, talán nem is hetekről, inkább csak napokról beszélünk. Életemben nem alakult ki még valami ilyen gyorsan. És tetszett, hogy kölcsönös a dolog. Láttam és éreztem rajta. Hamar elkezdtünk képeket küldözgetni egymásnak. D imádja a gifeket és én is. Elkezdtünk telefonon saját gifeket gyártani, amiket magunkról csináltunk és ezekkel kommunikáltunk. Mégis milyen csajjal lehet ilyen ökörségeket csinálni pár nap ismerettség után? Leírhatatlanul jó volt ez az időszak.

A beszélgetésekből hamar telefonálások lettek. Nagyon erotikusnak találtam a hangját. A sajátomat utálom, de neki is tetszett az enyém. Innentől kezdve minden nap együtt játszottunk. Csak együtt. Senki mással. Volt, hogy reggeltől estig beszélgettünk. Vele keltem és vele feküdtem.

Viszonylag sokáig húztuk az első randit, aztán az is eljött. Soha nem felejtem el, ahogy sétát velem szemben, közeledik, egyre csak közeledik, én pedig sétálok felé, majd amikor találkozunk, reflexből megcsókoltuk egymást. Ez volt az első érintkezésünk, az első alkalom, hogy láttuk egymást az életben és azonnal egy csókkal kezdődött. D az a tipus, aki élőben 100x szebben néz ki, mint képeken. Feljebb ecseteltem milyen hatással voltak rám a képei, el lehet képzelni mit éreztem ezen a randin. Ekkorra már lelki társak voltunk, mindent megbeszéltünk egymással, mindent tudtunk egymásról, a legféltettebb titkainkat is, a múltunkat, a vágyainkat, a félelmeinket. Mindent. Életemben először találkoztam a lelki társammal és fülig szerelmes lettem belé. Már talán előtte is az voltam, de azért tartottam magam kicsit. Meg akartam várni az első találkozót, hogy működik-e a kémia élőben is. Hát nem kicsit működött. Elkezdtünk találkozgatni. Imádtam a csókjait, imádtam ezt a nyarat amit így töltöttünk. Megszűnt a világ, nem foglalkoztam semmivel, csak vele. Nem érdekelt az otthoni szar, nem érdekelt semmi. Egyetlen szépséghibája volt a dolognak, hogy túl sok időt töltöttünk el a játékban. Mindketten kicsit függők voltunk. Ez egy addiktív játék. Viszont mindketten tudtuk a határokat. Idáig.

Van még valami, ami közös, írtam, hogy versenyző típus vagyok, hát D is az. Megszoktuk, hogy ahol azelőtt voltunk, mindig elsők voltunk. Itt viszont egymással kellett versenyeznünk.  D-nek és nekem is olyan munkánk volt, ami viszonylag könnyen lehetővé tette, hogy tudjunk még munkaidőben is játszani. Versenyeztünk, közben játszottunk, ismerkedtünk, szerelmesek voltunk, megszűnt a külvilág, megszűnt a többi játékost, csak mi léteztünk egymásnak. Itt kezdtem el elveszíteni az egészséges egyensúlyt az élet és a játék között.

Szégyellem, de elhanyagoltam a gyerekeimet, elhanyagoltam a munkámat és kb mindent. A játék lett a minden, mert a játék jelentette D-t. Biztos voltam benne, hogy ő az igazi és vele fogom leélni az életemet.

D egy kicsit sértődékeny, kicsit hirtelen haragú, hamar felkapja a vizet. Én mondjuk még ezt is imádtam benne. Annyira cuki, ha ideges.. És utána még cukibb, amikor lehiggad és kibékülünk :)

Igazából jól megvoltunk, viszont volt néhány súrlódásunk a játékon. Ebben a játékban vannak úgy nevezett „eventek”, amik ilyen időszakos rendezvények lényegében. Ilyenkor extra játékrészek nyílnak meg, rengeteg hasznos dolgot lehet gyűjteni és ilyenkor lehet a legtöbbet fejlődni, nekünk viszont kialakult az a szokásunk, hogy csak egymással játszunk. Ez egy idő után terhes lett. Be tudtunk lépni egymás játékába és tudtuk kezelni a másik accocuntját. Amikor a másik nem ért rá, helyettesítettük egymást és két eszközön játszottunk saját magunkkal, ezzel is segítve a másikat. Frusztráló, különösen egy olyan embernek, akiben van egy pici függőség már, hogy event van épp, haladna, fejlődne és nem tud, mert a másikat helyettesíti épp. Egy átlag ember nem érti ezt, egy függő, aki rá van kattanva valamire, az igen. Ráadásul ez agyilag borzasztó megterhelő volt. És mivel nekem van családom, meg két gyerekem, valamint azért a munkám is kötöttebb, így többször helyettesített D engem, mint én őt. Óriási hiba volt ez, amiért mindketten felelősek voltunk. Hagyni kellett volna a másikat ilyenkor szabadon játszani. Az egész önkéntesen indult, nem akartunk senki mással játszani, csak egymással, majd ez lett a szokásunk és nem is tudom talán volt benne valami féltékenység is. Bíztam benne. Vakon. Viszont ott volt még 47 másik pasi, akik semmit nem tudtak arról, ami kettőnk között van, csak azt tudták, hogy D fiatal és gyönyörű és persze, hogy mindenki vele akart játszani. Az, hogy nem volt szabadságunk, kötötten játszottunk, csak egymással, stresszt okozott, főleg eventek idején, a stresszből hamar veszekedés lett és egy-egy ilyen veszekedés során a semmiből is tud olyan vita gerjedni, ami már káros egy kapcsolatban.

D-nek volt egy ötlete egy idő után, hogy külön játsszunk eventkor, de hallani sem akartam róla. Bárcsak hallgattam volna rá. Ő tudta, hogy ez lehet a megoldás. Hamar engedményeket tettünk, új szabályokat hoztunk, egy idő után már mentünk véletlenszerű partnerrel, akit a gép sorsolt össze velünk, majd később már bárki mással is, de azt hiszem túl sokáig vártunk ezekkel. Sokáig vártunk az első randival, sokáig húztuk ezt a randizgatási időszakot is. Amikor valakivel ilyen szintű az összhang, akkor döntést kell hozni. Nem szabad ennyire elhúzni, mert a „szerető” státuszt nagyon nehéz egy szerelmesnek lelkileg feldolgozni, márpedig itt mindketten ebben voltunk. Hiszen egy szerető mindig csak második. Szerető. Utálom ezt a szót, mert ilyenkor az emberek a szexre asszociálnak, de ez többról szólt. Arról szólt a legkevésbé.

Kapcsolódtunk. Kötődtünk. Éreztünk. Szerettünk, féltettük egymást, féltékenyek voltunk, figyeltünk egymásra, törődtünk egymással, ha a másiknak rossz kedve volt vígaszt nyújtottunk és megmutattuk egymásnak lelkünk legféltettebb, legeldugottabb zugait is, olyanokat is, amit még talán senki másnak nem. Mégis egy idő után, ami összehozott minket az kezdett el mérgezni. Fura, de játékon kívül szinte alig volt ilyen. Voltak azért.. A fő gond az, hogy egy ilyen kapcsolat mindig tilosban jár. Bármikor lebukhat bármelyikünk, bármikor jöhet egy olyan szituáció, ami veszélyes és volt is néhány ilyen. D-t ezek nagyon megviselték.

Hihetetlenül erkölcsös Nő, hihetetlenül egészséges értékrenddel, amibe nem nagyon fért bele, amit csinálunk. Szeretett volna lépni ő is, de egy ilyen lépést megtenni nem könnyű. És addig-addig húzódott, míg D-ben valami átfordult.

Az átfordulás

D-ben valami átfordult. Részben a veszekedések miatt a játékban, részben talán azért, mert túlságosan birtokoltuk egymást és ez egy idő után sok lett, túl kevés szabadságunk volt. Nekem erre nem is volt igényem. Nekem megszűnt minden, ő jelentette a játékot és őt jelentette a játék. D elkezdett távolságtartóbb lenni. Talán kicsit kezdett eloszlani a kezdeti rózsaszín köd is és ott volt a lelkiismeret, amivel nagyon nehezen birkózott meg. A lelkiismeret, amiért ezt tesszük a párjainkkal. Senki sem érdemli ezt, bármit is csinál. És igazából ők nem is csináltak semmit. Csak talán nem ők az igaziak nekünk. Nem tudom. És van másfajta lelkiismeret is. A lelkiismereti kérdés, hogy ha mi együtt lennénk, ő szakítana szét egy családot. És ezzel nem lehet vitatkozni. D mindig azt akarta, hogy ha elhagyom őket, azt magamért, magunkért tegyük, mert nem vagyunk boldogok, ne érte tegyem és ő sem értem. Hihetetlen, hogy 24 évesen érettebben látta ezt az egészet, mint én. Tudtam, hogy D-ért el tudnám hagyni őket, de nélküle nem és ezt ő is érezte, sőt ki is mondtam neki. Nehezen dolgozta fel a lelkiismeretnek ezt a részét. Ijesztő lehet 24 évesen abba is belegondolni, hogy van két gyerekem, akik akkor is az enyémek lesznek, ha elválok és vele folytatom az életem. Hétvégi apuka leszek. D pedig mindig hétfőtől péntekig dolgozik, hétvégén szabad, mint minden normális ember. A vendéglátásban havi 2 hétvége szabad, amit a gyerekekkel kéne töltenem mindig. Egyik nap felkelt és belegondolt, hogy így lényegében saját hétvégénk nem is lenne, hiszen vagy munkával tölteném, vagy gyerekezéssel. Ijesztő lehetett neki 24 évesen ilyenekbe belegondolni. Ezek a dolgok, a lelkiismeret, a súrlódások, a családom, a gyerekeim gondolata szép lassan frusztrálni kezdték. Őrlődött. Akart engem, de nem így. Frusztrált volt. Nem tudta ő sem, hogy mit akar. Rengeteg ellenérzés volt benne, az egésszel kapcsolatban, folyamatos harcot vívott az esze az érzéseivel és ez egy távolságtartásban mutatkozott meg. Én pedig nem tudtam mi van. Nem mondott semmit, de éreztem. Mindent úgy kellett kihúzni belőle. Amikor tudatosult bennem a helyzet, a lehető legrosszabbul reagáltam.

Elkezdtem kapálózni. Valahol ez a természetes reakció. Ha valakit ennyire szeret az ember és valakivel ennyire megvan az összhang és hirtelen a magasból valahol lejjebb találja magát, akkor mindent meg akar tenni, hogy visszakerüljön abba a magasba, ahol volt. Ennek az lett a vége, hogy ez egy kicsit erőltetett lett.

A kagyló

D nem más, mint egy kagyló. A legszebb, legtisztább, legnagyobb, legértékesebb igazgyönggyel a közepén és amikor tisztán, lazán és minden hátsó szándék nélkül közeledtem hozzá, érezte, hogy megnyílhat és megmutatta nekem az igazgyöngyöt. Aztán történt néhány dolog, amitől a kagyló egy picit összébb zárult, de még nyitva volt. Én megijedtem ettől és ahelyett, hogy visszavettem volna a tempóból, visszavettem volna a „D-függőségemből” és kicsit kevesebb lettem volna, ki akartam nyitni a kagylót. Méghozzá kicsit görcsösen. És mit csinál egy kagyló, ha ki akarják nyitni? Bezárul teljesen. D szép lassan bezárult. Ezt súgták az ösztönei. 3 hónap alatt zárult be teljesen. Én pedig kétségbeesetten kapálózva próbáltam kinyitni. Amikor már teljesen zárva volt, csavarhúzóval és kalapáccsal akartam kinyitni a kicsi kagylómat és észre se vettem, hogy a csavarhúzóval közben megsértem a külsejét. Kárt okozok benne. Utólag, ha elolvastátok az egész bejegyzést, térjetek vissza a hasonlathoz és olvassátok el újra! Akkor már teljesen érteni fogjátok és nincs is olyan hasonlat, ami jobban szimbolizálná a történteket, mint ez előbbi sorok. Hihetetlen szomorú vagyok emiatt és utólag teljesen máshogy látom az egészet. Mindent máshogy csinálnék. Egy életre szóló lecke volt ez, csak sajnos nagy árat fizettem a érte. Elveszítettem az igazit. Tudom, hogy nekem ő volt az igazi. És nem tudom, hogy van-e több igazi is egy ember életében. Ezt az egészet talán most először írom le múlt időben :(

Február 28-től október 4-ig a kapcsolatunk maga volt a gyönyör, az októberem viszont maga a pokol. Aztán a november is. És amikor már azt hittem ennél nincs lejjebb, jött a december. A poklok pokla és a január, a pokol legmélyebb bugyra. A játék ekkorra már nem volt egyensúlyban a életemmel. Már nem érdekelt semmi, csak D. Vele akartam lenni, nem akartam elveszíteni. Itt már csak vegetálás szintjén láttam el a munkámat. Már csak vegetálás szintjén láttam el az otthoni szerepeimet és minden szerepet az életben. Játszottam, versenyeztünk, egész nap beszélgettünk, de már nem úgy. Ez már csak egy kapálózás volt. A haláltusám. Itt már valahol legbelül tudtam, hogy mi vár rám.

Az összeomlás

A főnökeimnek szemet szúrt, hogy az étterem vezetése nem teljesen olyan, amilyennek lennie kéne. Egyre nagyobb nyomást helyeztek rám. Engem belülről szétfeszített a stressz, hogy elveszítem D-t, ekkorra már elviselhetetlenül sokat játszottam, már az alvásidőm is a normális harmadára csökkent és iszonyatos nyomás volt rajtam az otthoni légkör miatt is. Mint egy hajó, aminek a testén keletkezik egy lyuk, aztán próbálom a kezemmel betömni, de akkor egy újabb lyuk keletkezik, ahol a másik kezemmel akarom megfékezni a beáramló vizet, csakhogy jött a harmadik, majd a negyedik, majd a sokadik lyuk és nekem csak két kezem van. Egyik nap feladtam és a hajó elsüllyedt. Összeomlottam. Behívtam a főnökömet és bevallottam neki mindent. Hogy ráfüggtem egy játékra és reménytelenül szerelmes vagyok egy nőbe, aki talán soha nem lesz az enyém. Hogy nem megfelelően végeztem a munkámat és hogy otthon egy nulla vagyok minden téren. Elveszítettem a vezetői pozíciómat, amit évek kemény munkájával értem el. De munkahelyem legalább megmaradt. Az új munkakörömben képtelen voltam játszani, ellehetetlenült a játékom, így egyik nap, elbúcsúztam a társaimtól és megsemmisítettem az egészet. Elbúcsúztam D-től is, hiszen itt már tudtam, hogy nem leszünk együtt, nem működik sajnos, nem miattunk nem, hanem a körülmények miatt. Iszonyatosan romantikus és megható volt a búcsú. Megbeszéltük, hogy éjféltől nem beszélünk többet. Szerettem volna, ha megéli milyen nélkülem, ha megéli a hiányomat. Ez volt az egyetlen, az utolsó esélyem, hogy rájön, hogy velem akar lenni. Ha velem akar.. Eljött az éjfél és vége lett.

Másnap tényleg nem szóltunk egymáshoz, bár a játékában különböző jeleket helyezett el nekem, amivel üzent. Az összeset, a legkisebb jelet is észrevettem. És D másnap egy olyan dolgot tett, amivel iszonyatosan meglepett. Megsemmisítette a saját játékát. Egy függő, megsemmisítette 2,5 év munkáját, mert annyira szeretett. Ez volt a legönzetlenebb dolog, amit valaha tettek értem. Iszonyatosan sírtam, amikor láttam és semmi mást nem akartam, csak megölelni. D olyat tett, amivel felülírta a szabályt amit hoztunk és megszegtünk. Újra beszéltünk. Szerette volna megpróbálni játék nélkül. Meg is próbáltuk, de a lelkiismeret ott maradt. Erősebben, mint bármikor. Nem ment már neki. Nem volt ott a rózsaszín köd. És én se voltam ott nonstop. Letette a mobilját, alig tudtunk kommunikálni és így szép lassan elmúlt benne az egész. Késő volt. Nem lehetett már visszafordítani. Inkább a saját nyugalma miatt akarta még egyszer megpróbálni, ha nem látta volna, hogy mi történik játék nélkül, azt mindig bánta volna. D home officeban dolgozik, nagyon ingerszegények a napjai, a munkája nagyon kevés, de a munkaideje ugyanannyi, a gép előtt kell ülnie és nem volt a játék, nem tudta elhagyni a lakást, egyszerűen unatkozott. Kb 3 hetet élt játék nélkül és hiányzott neki. Egyik nap belépett egy kicsit. Az ő játéka kevésbé volt lerombolva, mint az enyém, bizonyos játékrész játszható maradt. Sőt a legtöbb. D szeretett volna újra játszani, aminek először nem örültem, aztán belegondoltam, hogy ha én szeretem őt és neki a jelenlegi helyzetben ettől jobb, mert a vírus miatt beszürkültek, unalmasak a mindennapjai, nem tud barátnőzni, nem látja a kollégáit, a családját.. stb és ez a játék legalább egy kis szórakozás lenne neki. Így hát áldásomat adtam az egészre. Féltettem őt, mert tudtam, hogy ő is függő egy picit. Nem olyan függést kell elképzelni, mint egy dorg esetében, egyszerűen az embernek a játékon járnak a gondolatai egész nap. Ettől még le tudja rakni, ha valami fontos dolga van.

Féltem, hogy hogy fogunk kommunikálni, hiszen a játék közben nem egyszerű kilépkedni. És bevallom borzasztó szar érzés volt, hogy újra játszik. Szar volt, hogy én nem tehetem meg, mert az enyém porig lett rombolva. Szar volt, hogy belegondoltam, hogy ha nem lenne lerombolva, akkor sem tehetném meg, mert az új munkakörömben kvázi lehetetlen játszani és ha lehetne is, akkor is én már magamra borítottam a bilit. Felégettem a hidat, nem volt visszaút a másik oldalra. D nem égette fel, hagyott egy kis kiskaput és ő visszament a saját kis hídján, én meg ott maradtam a túlparton. Egyedül. Iszonyat érzés volt ez. D kérte, hogy ha egy kicsit is zavar, szóljak. Ezt meg kellett ígérnem neki. Meg kellett ígérnem azt is, hogy ha hiányzik a játék, belépek az övébe és megyek egy kört azzal. Ő is ígért pár dolgot: Hogy nem fogja úgy nyomni, mint azelőtt, mindig tudni fogja hol a határ, távolságtartóbb lesz az emberekkel, hiszen a végére már ő is belátta, milyen borzasztó lehetett nekem végignézni, ahogy mindenki körülötte legyeskedik, mindenki vele flörtöl, utalgatnak neki, bókolnak neki, mint egyetlen Nőnek a klánban és mindeközben ott voltam én, akiről senki nem tudott semmit. Szóval azt ígérte távolságtartóbb lesz az emberekkel, kevesebbet játszik és nem sieti el a dolgot, nem fog kapkodni, fokozatosan fogja újraindítani, hiszen tudja, hogy ezt nekem borzasztó látni. Amikor ezeket megígértük egymásnak, az megint egy hihetetlen megható este volt. Úgy éreztem mindketten a másikat nézzük, önzetlenül, hogy neki mi a jó. Büszke voltam magamra, hogy képes voltam leírni neki, hogy szeretném, ha játszana, mert látom, hogy neki jobb tőle és ha szeretem, akkor nekem azt kell nézni, hogy neki mi a jó és iszonyat jó érzés volt, amiket ő mondott nekem.

Egy este éltem a lehetőséggel és beléptem a játékába. Szétnéztem a klánomban, amit neki alapítottam, miatta építettem. Megijedtem kicsit. Azt láttam, hogy ő  bizony fejest ugrott a játékba, gőzerővel nyomja, a chatfal vele volt tele és tudtam, hogy ez csak több és több lesz. Féltettem. Féltettem, mert valahol függő. És egyúttal iszonyatosan szar érzés volt. Leírhatatlan. Annak ellenére, hogy nem vártam, hogy semmisítse meg és meglepődtem rajta. Viszont megtette és amit akkor éreztem, az az öröm, amitől a munkahelyi öltözőben sírtam, amikor láttam, hogy mit tett értem, annak az érzésnek az inverzét éreztem aznap este. Mintha nem lenne rám tekintettel, nem gondolna bele, hogy ez milyen lehet nekem. Ez már az a szint volt nekem lelkileg, amit nem bírtam kezelni. Megígértem neki, hogy szólok, ha zavar és talán önzőség volt szólni, de én szóltam. Fájt. És szerettem volna beszélni róla. És miután szóltam nem igazán történt semmi. Azt hiszem azért nem, mert az elszakadási, leépülési folyamat ekkor már ott tartott nála, hogy ő már biztos volt benne, hogy mi soha nem leszünk egy pár. Soha. Fontos voltam neki, de már inkább csak egy szép emlék, egy pasi, akitől sok mindent kapott, aztán sajnos tönkrement az egész. Ekkor már talán körvonalazódott benne, hogy barátok sem nagyon tudunk lenni. Milyen barátság az, ahol az egyik fél mindig többet akar? Nem működőképes. Én pedig még fülig benne voltam ebben érzelmileg.

Összeomlott az egész addigi életem. Az otthoni helyzet a legmélyebb mélyponton volt, elveszítettem a munkakörömet, a covid miatt vendéglátósként elveszítettem a munkabérem jelentős részét, elveszítettem a hobbimat és elveszítettem életem szerelmét. Négy terület, négy válság, négy veszteség, négy gyász. Egyszerre. Sok volt és az összeroppanás határán voltam. Ez már az a szint volt, amit otthon is be kellett vallanom. Nem D-t, csak a játékot, de itt a játék volt a legkevesebb. Nem a játékra függtem rá, hanem D-re. Olyan hatalmas és intenzív érzelmeim voltak, amiket nem tudtam megfelelően kezelni. Azelőtt nem tapasztaltam még ilyet. Voltam már párszor szerelmes életemben, de úgy éreztem, mintha most lennék először. Valahogy az összes többi eltörpült emellett. Mintha ez nem is szerelem lett volna, hanem valami több, valami, amire nincs is szó egyik nyelvben sem. A lelkem másik felét találtam meg, aki nélkül nem vagyok egész.

December végére már enyhe (erős?) depressziós tüneteim voltak. Napi 15-20 sírógörcs. Mindenen sírtam. Jöttek az ünnepek. Ránéztem a gyerekeimre és csak sírtam. Sírtam, mert imádom őket és sírtam, mert nem velük akarok élni, hanem D-vel és sírtam, mert D nem akar már velem. Sírtam a spar parkolója előtt harmonikázó bácsin, akinek aprót adtam, sírtam a zenéken, sírtam a filmeken, sírtam mindenen, gyakran a legnagyobb jó kedven fordult át percek alatt sírógörccsé. Már kezdem feldolgozni az egészet és talán már 80 (70?60?) %-ban túl vagyok D-n, de ahogy ezeket a sorokat írom, most is sírok. Életem legszomorúbb Karácsonya volt és életem legszomorúbb januárja. A munkahelyemen óránként kellett bezárkóznom az öltözőbe, hogy kisírjam magam és egy idő után már az sem érdekelt, hogy ki látja. Mindenki látta.

Van egy kedvenc bloggerem, Bihari Viktória. A Tékasztroik blog szerzője, aki már a saját nevén ír. A Bihari Viki szokott tartani önismereti kurzusokat és megláttam egy ilyen felhívást a facebookon. Valami olyasmi volt a szöveg, hogy szar volt a 2020? Eleged van már a covid-ból? Úgy érzed minden összejött? Gyere el, mi meghallgatunk, ki tudod adni magadból... stb.

A lényeg, hogy magamra ismertem és úgy éreztem erre nekem el kell mennem. Elmentem rá. 10 nő között voltam az egyetlen pasi. Iszonyatosan gátlásosan beszéltem ezekről és végig sírtam az egész alatt. Nőknek beszélni, hűtlenségről, válásról, a gyerekek elhagyásáról? És megértőek voltak, kaptam tőlük egy jó adag empátiát, megköszönték, hogy megnyíltam nekik és néhányuk meríteni is tudott a történetemből. Ezen a kurzuson kellett írnom egy haraglevelet. És én írtam egyet D-nek. Baromi nagy megkönnyebbülés volt felolvasni a csoportban. A végén úgy mentem haza, hogy könnyebb lett. Talán egy pillanatra elérte ez a kurzus, hogy az eszem győzedelmeskedjen az érzéseim felett és január 4-én ezt a haraglevelet elküldtem D-nek. Vagyis nem azt, hanem egy durvábbat, egy még haragosabbat. Egy bővített verziót, amiben minden haragom benne volt valóban. Meg akartam szakítani vele a kapcsolatot, mert annyira sokat szenvedtünk már mindketten az egészben. Azt hittem így jobb lesz. Ennek a levélnek az elküldése volt a legnagyobb hiba amit elkövettem. Itt veszítettem el végleg. Azonnal megbántam, de már késő volt. D letiltott mindenhol. Úgy éreztem összeomlok, mint egy kártyavár. A saját büszkeségem félredobva próbáltam meg nem történtté tenni az egészet, de már hiába volt minden. Az egykor lobogó tűz D-ben kihunyt és már hónapok óta csak parázslott. Sokszor próbáltam ráfújni erre a parázsra, ilyenkor a tűz egy röpke percre újra fellobbant, de mindig egyre kisebb és kisebb lánggal. Már nem volt minek égnie és ezzel a levéllel a parázs utolsó kis darabkáit is kioltottam. Ezt már nem lehetett fújkálni sem. Megöltem, méghozzá egy kegyetlen késszúrással.

Bűntudatom van. Bűntudatom, amiért bántottam őt azzal a levéllel. Szorongtam és beképzeltem magamnak, hogy én biztos nárcisztikus vagyok, mert az ember nem bántja, akit szeret. Beléptem nárcizmussal foglalkozó csoportokba és borzasztó volt látni, hogy minden nárcisztikus kapcsolat letiltással végződik. Pont mint a miénk. És az egyetlen fegyver, amit egy nárcisztikus ellen ajánlanak, az a no contact, tehát a kommunikáció teljes megszűntetése, pont, mint amit D alkalmaz rajtam. Annyira frusztrált az egész, hogy felkerestem egy pszichológust is, akinek konkrétan végigbőgtem az egész órát, alig tudtam beszélni és a végén megsemmisültem hallgattam, hogy ő kevés hozzám és menjek máshoz. Mára már tudom, vagyis bízok benne, hogy nem vagyok nárcisztikus. Csak szerelmes voltam. Mára már le merem írni múlt időben. És egy szerelmes ember gyakran cselekszik meggondolatlanul. Már rég nem nézem a játékprofilját, a facebook profilját pedig nem is tudom. Már rég nem az utcájuk felé kanyarodva megyek haza, rég nem dudálok és már rég levettem a képeit a szekrényemből. Fogalmam sincs hány %-nál tarthatok az elengedés, feldolgozás folyamatában, de ha elérem a 100%-ot, azt érezni fogom. Ha egyszer azt érzem majd, hogy teljesen elengedtem, akkor meg fogom mutatni D-nek ezt a blogot.

Kedves D!

Ha ezt olvasod majd egyszer, tudd, hogy nagyon sajnálom! Akár beszélünk még az életben, akár nem, tudnod kell, hogy örökre a szívemben maradsz! Örökre.

Elmondom mi a kiindulási alap, hogy mi van otthon. 9 éve vagyok egy kapcsolatban, ami olyan 5 éve katasztrofális. Mára eljutottunk oda, hogy csak élünk egymás mellett, mint két lakótárs. Két gyerekünk van, egy 5,5 és egy 2,5 éves. Két lány. Imádom őket, a világ legszebb, legédesebb gyerekei. Hogy mi is a baj? Ha össze kéne foglalnom talán az, hogy nincs szerelem. És ha jobban belegondolok, talán nem is volt. Talán még az elején sem. Vagyis volt valami, de nem a klasszikus értelemben vett rózsaszín köd. Tudom, hogy az elmúlik. Azok csak hormonok. Viszont a magja megmarad és ez a mag tartja később egyben az egészet.

Mielőtt megismertük egymást sokáig egyedül voltam. Évekig. Vagyis nem teljesen egyedül, mindig volt valaki, mindig randizgattam, elindultak dolgok, de nekem előtte lett vége egy hosszabb kapcsolatomnak, ami a végére átment „kicsit se veled, se nélküled” dologba és elhatároztam, hogy kivárom az igazit, hogy nem kötöm le magam, hogy ne alakuljon ki újra valami hasonló. Nem akartam beleragadni valamibe, ami nem jó. A legkisebb kételyre, megingásra, rossz előjelre kiléptem mindenből azonnal. Még azelőtt, hogy a kötődés kialakulna. Vártam a nagy Ő-t. Igazából már lelőttem a poént, végül abba a hibába estem bele, amibe nem akartam, amit el akartam kerülni. Az ember amikor régóta egyedül van és vágyik már rá, hogy legyen valaki, egy idő után hajlamos kompromisszumot kötni. Megismertem a párom. Csinos volt, jó fej, én próbálkoztam nála és nagyon hamar össze is jöttünk. Talán túl hamar. Ha van egy kis küzdelem, ha nem adja magát könnyen a lány, az izgatja a pasikat. Feléled egy vadászösztön, meg akarják kapni a nőt és igazából ha ebben az időszakban, ebben az udvarlási fázisban működik a kémia a két ember között, sőt még lelkileg is egymásra tudnak hangolódni, az a legjobb táptalaj a szerelem kialakulására. Arra a bizonyos rózsaszín ködre.

Teltek az évek. Alapjáraton jól megvoltunk, néha veszekedtünk, de nem többet, mint bármelyik másik pár. Aztán született egy gyerekünk. Vágytam már egy gyerekre, bár utólag azt gondolom nem álltam rá készen. Nagyon nem. Régóta elterveztem, hogy 30 éves koromig szeretnék gyereket. Majdnem 30 voltam, amikor született. Ha visszamehetnék tanácsolni valamit az akkori magamnak, azt mondanám várjon még 5 évet. Talán mostanra állnék teljesen készen erre. Bár ez, hogy most készen állok, ez köszönhető annak, hogy lassan 6 éve apuka vagyok. A pasiknak több idő kell felnőni, megérni minden téren. Nálam talán még több.

A gyerek után kezdődtek a problémáink. Volt ott egy kis szülés utáni depresszió, amit én teljesen megértek, nyilván vannak ennek hormonális okai is, amit a női testben lezajló folyamatok okoznak, meg persze van egy lelki oldala is. Egy nő ilyenkor teljesen elveszíti az addigi identitását. Hirtelen nem kell dolgoznia, kicsit elveszíti a barátokat, a munkatársakat, a szabadságot, hogy bármikor bárhova elmehet, be van zárva a négy fal közé, ingerszegények a napjai és nem utolsó sorban kicsit elveszíti a testét is, hiszen szülés után azért más a női test. És még sorolhatnám.. a nem alvás, a rengeteg feladat, ami egy kisbaba gondozásával jár.

Én vendéglátásban dolgoztam egész életemben. Ami tök jó, mert ebben még lehet pénzt is keresni, de addig jó igazából, amíg nincs gyerek. Ez nem túl családbarát munkakör és munkaidő. El lehet képzelni milyen, amikor elmegyek dolgozni délelőtt 10 órakor és éjfélkor, vagy még később érek haza. Az ember olyankor még pörög, mire lelassul, kikapcsol az agya és elalszik, az kb. éjjel 2 óra. Én képtelen vagyok hazamenni és aludni, kell egy kis levezetés, kikapcsolás munka után. Egy kisbabának viszont fontos a napirend, a megszokás, a stabilitás, ettől érzi magát biztonságban és célszerű ezt a napirendet nem a vendéglátós bioritmushoz igazítani. Tudom, hogy nem segítettem eleget a páromnak. És ez részben a munkám miatt is van, de nem mentegetőzni akarok. Mindkettőnknek nehéz volt. Egy normális, polgári munkahelyre az ember bemegy reggel 8-ra, délután leteszi a lantot és 5-re otthon van legkésőbb. Anyának van felmentése, meg tud kicsit pihenni és az esti rituálékat már ketten végzik. Vacsora, fürdetés, fogmosás, esti mese, altatás.. Minden nap együtt tudnak vacsorázni, esténként beszélgetni.. Ezek fontos dolgok. Nekem 15 szabadnapom van kb egy hónapban. Ami soknak tűnik, de cserébe 15 napon lényegében nem látom a családomat. Reggel 1 órát, amíg készülődök. És este, amikor hazaérek már mindenki rég alszik. Van, hogy 2-3 napot kell dolgozni egymás után, napi 13 órában, ami után az első szabadnapomon olyan vagyok, mint egy zokni. Amikor az ember 3 nap alatt dolgozik le egy heti munkaidőmennyiséget, utána egy nap regenerálódás. Nem lehet velem mit kezdeni. És erre még rárakódik, hogy én vezetőként dolgoztam egy étteremben, ami azt jelenti, hogy kb nincs szabadnap. Egész nap, bármikor hívhatnak, mindig készenlétben kell lenni. És hívnak is. Sokszor éjszaka rendeltem árut. Sokszor rendelés közben aludtam el, laptoppal a hasamon, végkimerülve. Jó érzés volt, hogy annyi pénzt keresek, hogy megengedhetem, hogy a párom ne dolgozzon, ne kelljen a kislányt bölcsibe adni, viszont ez hatalmas teher is lelkileg. Egyedül felelek értük. És itt nincs betegállomány. Nincs táppénz meg ilyenek. Ha kidőlök, kiesik az egyetlen kereset. A magyar vendéglátás így működik, legyen az ember szakács, felszolgáló, pultos, vagy étteremvezető.

A lényeg, hogy túl voltunk terhelve mindketten. Ő a gyereknevelésben, hiszen nagyon kevés segítséget kapott tőlem, engem pedig leszívott a vendéglátás, a munkám, az, hogy nincs igazi szabadnap, hogy nem tudok agyban elszakadni, hogy 0-24 csörög a telefon és persze egy éttermi managert a tulajdonosok nonstop nyomás alá helyeznek, emailek, baszogatások, meetingek, jelentések, kimutatások, lehetőleg mindig mindent már tegnapra.

A párom pedig elkezdte önteni rám a szart, ami felgyülemlett benne. Szép lassan mindenért én voltam a hibás, minden rossz volt, amit csináltam és reggeltől estig hallgattam, hogy mekkora szar vagyok. Ő felvette a szuperanya szerepet, teljes vállszélességgel beleállt ebbe az egészbe, éjjel nappal könyveket olvasott a nevelésről, gyerekes facebook csoportokba lépett be, cikkeket bújt, fórumokat.. stb. És talán azt várta volna tőlem, hogy én is ilyen legyek. Szuperapa. De én valahogy genetikailag nem ilyen vagyok. Van egy kollegám, aki a barátom is és nagyon jóban vagyunk velük. Szintén két gyerek és mindkét szülés egyszerre volt nagyjából, mint nálunk. Össze szoktunk járni. Ők a teljes ellentétünk. A 2 éves gyerek éjfélkor még megvárja az apját amíg hazaér, együtt esznek még éjfélkor, majd játszanak és az apjával fekszik 2-3 körül. Átvette a vendéglátós időbeosztást. Nincs napirend, minden ahogy esik úgy puffan és mégis felnő az a gyerek is, ugyanúgy, mint bárki.

Nem azt mondom, hogy ez a jó. Ez nekem sok. Én valahol a kettő között helyezkednék el. Kell napirend, kellenek szabályok, de kell spontanitás, kell rugalmasság. Fontos a szakirodalom, a cikkek, a csoportok, az ember tájékozódjon, ha szupináló cipő kell, akkor az kell, bármit is jelentsen. Én nem néztem utána, mert a párom már rég megtette. Fontos dolgokban kell tájékozódni, de nem szabad ezt sem túltolni. A mi gyerekkorunkban nem volt internet. Ösztönösen neveltek minket a szüleink, ahogy őket nevelték az ő szüleik. Kaptak pár tanácsot és ennyi. Mégis felnőttünk. A mai anyáknak sem egyszerű. Ma megfordult az egész. Túl sok az info és elveszik benne az ember. Az egyik cikk ezt mondja, a másik azt és szegény anyák csak a legjobbat akarják a gyerekeknek. A hozzátáplálás nálunk pl. naptár szerint, óramű pontossággal zajlott, szerintem még naplót is vezetett róla párom. Mivel ő szuperanya jelmezbe bújt, én pedig képtelen voltam valami hasonlót magamra ölteni, így szép lassan mindent, de tényleg mindent átvett. Bevásárlólista, tennivalók listája, nagytakarítási lista, naptárba fél évre előre minden bejegyezve, minden. És ezzel párhuzamosan, a szuperanya identitás felvételével szép lassan elkezdődött az én kasztrálásom is.

Nem érzem magam férfinak otthon. Sőt, mára már oda jutottam, hogy néha nem érzem magam otthon otthon. Mintha idegen lennék. Egy idegen, akinek az a dolga, hogy vigye haza a pénzt és megteremtse a körülményeket. Ez az egy szerep, amit megfelelően láttam el.

Nincs már köztünk intimitás. És most nem csak a szexre gondolok. Az annyira nem is fontos nekem. Persze fontos, de intimitás alatt értek most minden egyéb olyan testi kontaktust, ami kifejezi a szeretetet. Már nem adunk puszit, ha találkozunk, nem bújunk össze filmezés közben, nem fogjuk egymás kezét, nem mondjuk, hogy „szeretlek”, nem küldünk kedves sms-eket, nincs bók, simogatás, csók. Márpedig ezek a dolgok a szexnél fontosabbak. Nincs semmi. Két idegen lettünk, akiknek van két közös gyerekük és a gyerekekkel, meg a közös életvitellel kapcsolatos dolgokat beszéljük meg egyedül. Egy gazdasági közösségben élünk. Nem családban.

Válni vagy nem válni?(Nem vagyunk házasok, erre nem térnék ki, így alakult. Én mégis válásnak hívom ezt. Elválás.)

Felmerül az emberben a kérdés. Vajon létezik-e az a fajta szerelem, amire én vágyom. Vajon nem ilyen-e minden kapcsolat 10 év után? Lehet, hogy amit keresek nem is létezik és délibábot kergetek? Ha a környezetemben szétnézek nem igazán látok olyan párokat, akik tizenX év után is úgy élnek, ahogy én szeretnék ennyi idő után élni. És ha létezik, mi a garancia, hogy meg is találom. Nyilván semmi. De ha nem próbálom meg, biztos nem találom meg. És ha ilyen nincs is? Ha ez egy illúzó, amit az amcsi filmek sulykolnak belénk, amiknek semmi közük a valósághoz? És még ha biztosan tudnám, hogy létezik és valaki biztosra meg tudná mondani, hogy meg is találom akkor is ott a mérleg másik oldala. A gyerekek. Akiket elveszítenék. Nyilván nem veszíteném el őket, továbbra is a gyerekeim maradnának, de valamennyire mégis. Amikor arra ébredek, ahogy a kicsi a kis lábacskáival kiszalad a szobájából.. amikor ők keltenek, a vacsorák, a nyaralások.. meg úgy általában az, hogy ha otthon vagyok bármikor ott vannak nekem. És ez innentől nem így lenne. Nagyon nehéz egy ilyen döntést meghozni. Ezt az egész blogot azért csinálom, hogy segítsen rájönnöm, mit kell tennem.

Aki ezt az egésze elolvasta idáig, abban biztosan megfogalmazódott egy kérdés:

Hogy a faszba jött így a második gyerek???

És ez egy teljesen jogos kérdés. Hiszen a problémák az első után kezdődtek. Nos a válasz összetett, ahogy az egész helyzet is. Azért a rossz alatt, nem azt kell érteni, hogy konstans full szar mindig minden. Természetesen hullámzó volt ez is. Volt néha jobb időszak. 5 évvel ezelőtt, volt egy érzelmi megingásom. Ez az említett szülés utáni depressziós időszak kellős közepén, vagy ha úgy tetszik legmélyebb pontján volt. Volt egy nő, aki iránt elkezdtem érezni. Ez leginkább egy plátói dolog volt, soha nem teljesedett be, viszont elgondolkodtatott. Elképzeltem, hogy milyen lenne vele. Tetszett, hogy megvolt az a bizsergés, ami hiányzott, ami a mi kapcsolatunkat nem igazán jellemezte, még az elején sem. Végül elmúlt az egész, de hagyott bennem egy konklúziót: Soha, de tényleg soha nem tudnám, képtelen lennék elhagyni a lányomat egy nőért. Nincs az a nő.Ezt tényként kezeltem. Törvényként, ami szent és sérthetetlen, mint a gravitáció, vagy az energiamegmaradás, vagy akármilyen természeti törvény.

Nos, ha ez így van, akkor ez patt helyzet. Egy boldogtalan kapcsolat és egy törvény, ami kimondja, hogy képtelen vagyok a gyerekemet elhagyni. Ergo boldogtalan élet, amiben a gyerek jelenti a boldogságot. Úgy voltam velem hogy ez így alakult, el kell fogadnom. Viselni a döntés következményeit és nekem már így kell leélnem az életemet. És mivel a gyerek jelenti az örömöt, én szerettem volna két örömöt. És megszületett a második lányom. Akiért hálás vagyok, mert egy tündér.

SPOILER!!! Ismét lelövöm a poént, pár év múlva jött egy Nő, aki felülírt minden törvényt. De ez nem ez a bejegyzés lesz.

Bence

Kedves Olvasó!

Hirtelen nem is tudom, hogy kezdjem. Ez az első blogom életemben. Azt hiszem illene bemutatkoznom.

Bencének hívnak. A harmincas éveim közepét taposom és meglehetősen nehéz időszakon mentem és megyek jelenleg is keresztül, sőt, azt gondolom a neheze még csak most következik majd.

Az életem szinte minden területe válságban van. Van egy nagyon nem jól működő kapcsolatom 2 gyerekkel. Általánosságban nem túl jók az emberi kapcsolataim. Van egy munkahelyi problémám, amit még a Covid is megkoronáz, így már pénzügyi nehézségeim is vannak és az a helyzet, hogy beleszerettem egy Nőbe. Egy másik Nőbe. (ez az a pont, ahol a női olvasókat valószínűleg már el is vesztettem..) Hogy ez miért probléma a nyilvánvaló lelkiismereti kérdéseken felül? Mert már vége. Elveszítettem végleg. És ki is lyukadtam a lényegre.

Olyan mennyiségű érzelem áramlik bennem és olyan intenzitással, sebességgel, amit nagyon nehéz kezelni, ezét decemberben elkezdtem írni egy naplót. Magamnak. Részletesen írtam le minden gondolatomat, minden érzelmemet, mert szerettem volna később ilyen részletességgel emlékezni erre az egészre. Egy idő után azt vettem észre, hogy ez jó. Jobban vagyok tőle. Így jutottam az elhatározásra, hogy nyitok egy blogot. Egy blog az más. Azt vállalod. Azt kirakod. Azt bárki elolvashatja..

Két féle képpen tudnék írni. Az egyik, hogy nagyon érdekes legyen, akár egy idegennek is. Ha influenszerkedni szeretnék, ezt választanám és nagyon jó téma a férfi gondolkodása, lelki világa.

Én viszont nem ezt választom. Első sorban magamnak szól ez az egész, terápiás céllal. Mert az írás terápia. Ki szeretném írni magamból a gondolataimat.

Hogy mit várok tőle?

Talán azt, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz. Hogy rájöjjek merre tovább, hogy mitől lennék boldog és nem utolsó sorban, hogy könnyebben fel tudjam dolgozni a mostanában történteket.

Hogy miről fogok írni?

Érzelmekről, szerelemről, gyászról, elengedésről, élethelyzetekről, válásról, hűségről, hűtlenségről, bizalomról, féltékenységről és még sok-sok érdekes témáról, amik mindenki életében megtalálhatóak. Szeretném, ha a Nők betekintést nyernének egy férfi lelkébe, ha láthatnák, hogy a férfiak hogy gondolkoznak bizonyos dolgokkal kapcsolatban és szeretném, ha a hasonló cipőben járó férfiak meríthetnének valamit az én tapasztalataimból.  Szeretném, ha ez a blog közelebb juttatna a megoldáshoz, hogy mit kell tennem, mi is az én utam.

Lehet, hogy a kutya nem lesz rá kíváncsi, de ha én jobban leszek tőle, vagy akár csak egy ember találja érdekesnek és segít neki, már bőven megérte.

Remélem elérem a célom és remélem mások is találnak valamit, amit meríthettek belőle!

Nagybence