Amikor az ember egy rossz kapcsolatban él és nem érzi magát jól otthon, olyankor elkezd menekülni. Máshol keres boldogságot és nem feltétlen hűtlenségre gondolok, bár tény, hogy ilyenkor jönnek a szeretők, a „túlórák” a titkárnőkkel.. stb. Van aki hobbikba menekül. Elkezd valamit gyűjteni, sportolni, vitorlázni, vesz magának valami hétvégi játszós autót, vagy ilyesmi.

Én az első gyerek utáni mélyponton kezdtem el testépítéssel foglalkozni. Világ életemben jártam edzegetni, nem volt új dolog, de itt minden addiginál lelkesebben fogtam bele, hatalmas elhatározással. Személyi edzőhöz jártam és tetszett az egész. Igazából élveztem azt a napi 2 óra elfoglaltságot, amikor kicsit el tudok otthonról menekülni, lélekben el tudok szakadni a napi robottól. Szépen épültem, alakultam, de a vége az lett, hogy csalódtam a sportban. Inkább az egész sportágban. Ebbe most nem mennék bele, hogy miért, de nagyjából lehet tudni, hogy mire gondolok :)

Szóval van, hogy az ember kicsit menekül, keres valamit, aminek hódolhat, valamit amiben ki tudja ereszteni a gőzt, ki tud kapcsolni, kiszakadni az otthoni légkörből, van egy kis „én” ideje. Sokat gondolkoztam azon, hogy megírjam-e mi következett a testépítés után, vagy hagyjam-e ki ezt az egészet, de muszáj leírnom, végülis szerves része az egész helyzetemnek.  Volt egy kollégám, aki játszott egy játékkal a mobilján. Valami lovagos, váras dolog volt. Mindig amikor volt 5 perc szünete belépett és intézgette a várát. Nem tűnt valami szép játéknak, nem is értettem mit lehet rajta ennyire szeretni. Majd egyik nap letöltöttem. És beszívott. Ilyen stratégiai cucc, kell benne gondolkodni, tervezni, kitalálni a tutit. Imádom az ilyeneket. Gáz vagy nem gáz, de ez lett a hobbi. Harminc felett, két gyerek mellett. Igazából ezt a játékot fiatalok nem is nagyon játszák. A legtöbb játékos az én korosztályom. Családapák. A játék elég addiktív. Klánokba kell szerveződni, ahol az ember játékosokkal ismerkedik meg, akik mögött egy valódi ember áll. Sok időt töltünk együtt, sok barátság kötődik, amik akár a való életben is megmaradnak. Mivel maximalista vagyok és van egy versenyző beállítottságom, a legjobb akartam lenni és mindent megtettem ezért. Ennek ellenére mindig tudtam hol a határ, mindig sikerült tartani az egyensúlyt, megmaradt s játék játéknak.

Egy nap belépett a klánunkba egy játékos. Mi a klánban a játékon kívül is beszélgetünk egymással és nem feltétlen csak a játékról. Mindenről. Van messenger és facebook csoportunk is. Szóval könnyű a játékoshoz arcot társítani, hiszen látjuk egymás profilját. Ez a játékos egy lány volt. Nevezzük D-nek mondjuk. Méghozzá a leggyönyörűbb lány volt, akit valaha láttam, egyszerűen nem bírtam levenni a szemem a képeiről. Megpróbálom lefesteni:

Vékony alkatú, de nem az a nagyon vékony, izmos, egyszerűen pont jó kategória, hosszú, szögegyenes természetes barna haj, ami olyan egészséges, hogy bármilyen samponreklámba beleillene, gyönyörű nagy igéző szemet képzeljetek el, és nagyon szexi ajkakat. Az egyik arcán van egymás alatt 3 pici anyajegy, ami annyira különlegessé teszi. Imádtam ezt a három anyajegyet. Szóval van egy vonzó nő. Eddig semmi extra, sok szép nő van a földön. Annak ellenére, hogy teljesen az én esetem, nem igazán foglalkoztam vele. Jóval fiatalabb volt, 23 éves. Ráadásul kapcsolatban, én is kapcsolatban két gyerekkel. Kicsit felkavarta az állóvizet, páran eléggé be voltak zsongva rá, én meg csak csendesen megbújtam a háttérben. Egyszer nyitott is felém valamit, én pedig finoman kihátráltam egy hülye verseny miatt :D

Telt múlt az idő, rájöttem, hogy iszonyat jó fej is. A humora.. hihetetlen jó humora van, annyira ritka ez nőben. Két bátyja van és emiatt kicsit fiús a humora. Szerintem a pasik ezekre a nőkre buknak igazán, akik kicsit fiúsak. Én legalábbis. Na persze nem külsőre.. Külsőre D maximálisan nőies, lelkileg is, de van egy kis fiússág, vagányság benne, nem jön zavarba fiús témáktól, poénoktól, ezt biztos a két bátyjának köszönheti. Erre buknak igazán a pasik, aki ilyen „haver típus” kicsit. D ilyen volt.

Van a játéknak egy olyan része a játékon belül, ahol egy másik játékossal kell ketten játszani. Pályákon kell végigmenni, de kettőtök csapatát kell használni egyszerre. Ebben az a különleges, hogy ez lényegében egy privát chatfelület is egyben, ahol a két játékos privát tud beszélgetni. Február 28-án este megkérdeztem D-t, hogy lenne-e kedve játszani és jött is. Tartottam a távolságot, bár amióta a kis fiús csibészessége kiderült, én meg voltam őrülve a társaságáért, aztán szép lassan megtört a jég és elkezdtünk beszélgetni. És innentől minden történés fénysebességre kapcsolt. A beszélgetésből pillanatok alatt flört lett, bókok, majd mélyebb beszélgetések. Mivel a játék ezen része kissé monoton tevékenység volt, mi elkezdünk játszani különböző játékokat egymással szóban. Játék a játékban. Iszonyat jól szórakoztunk és szórakozva ismertük meg egymást. Egymásba szerettünk. De ezt úgy kell elképzelni, hogy nem hónapokról, talán nem is hetekről, inkább csak napokról beszélünk. Életemben nem alakult ki még valami ilyen gyorsan. És tetszett, hogy kölcsönös a dolog. Láttam és éreztem rajta. Hamar elkezdtünk képeket küldözgetni egymásnak. D imádja a gifeket és én is. Elkezdtünk telefonon saját gifeket gyártani, amiket magunkról csináltunk és ezekkel kommunikáltunk. Mégis milyen csajjal lehet ilyen ökörségeket csinálni pár nap ismerettség után? Leírhatatlanul jó volt ez az időszak.

A beszélgetésekből hamar telefonálások lettek. Nagyon erotikusnak találtam a hangját. A sajátomat utálom, de neki is tetszett az enyém. Innentől kezdve minden nap együtt játszottunk. Csak együtt. Senki mással. Volt, hogy reggeltől estig beszélgettünk. Vele keltem és vele feküdtem.

Viszonylag sokáig húztuk az első randit, aztán az is eljött. Soha nem felejtem el, ahogy sétát velem szemben, közeledik, egyre csak közeledik, én pedig sétálok felé, majd amikor találkozunk, reflexből megcsókoltuk egymást. Ez volt az első érintkezésünk, az első alkalom, hogy láttuk egymást az életben és azonnal egy csókkal kezdődött. D az a tipus, aki élőben 100x szebben néz ki, mint képeken. Feljebb ecseteltem milyen hatással voltak rám a képei, el lehet képzelni mit éreztem ezen a randin. Ekkorra már lelki társak voltunk, mindent megbeszéltünk egymással, mindent tudtunk egymásról, a legféltettebb titkainkat is, a múltunkat, a vágyainkat, a félelmeinket. Mindent. Életemben először találkoztam a lelki társammal és fülig szerelmes lettem belé. Már talán előtte is az voltam, de azért tartottam magam kicsit. Meg akartam várni az első találkozót, hogy működik-e a kémia élőben is. Hát nem kicsit működött. Elkezdtünk találkozgatni. Imádtam a csókjait, imádtam ezt a nyarat amit így töltöttünk. Megszűnt a világ, nem foglalkoztam semmivel, csak vele. Nem érdekelt az otthoni szar, nem érdekelt semmi. Egyetlen szépséghibája volt a dolognak, hogy túl sok időt töltöttünk el a játékban. Mindketten kicsit függők voltunk. Ez egy addiktív játék. Viszont mindketten tudtuk a határokat. Idáig.

Van még valami, ami közös, írtam, hogy versenyző típus vagyok, hát D is az. Megszoktuk, hogy ahol azelőtt voltunk, mindig elsők voltunk. Itt viszont egymással kellett versenyeznünk.  D-nek és nekem is olyan munkánk volt, ami viszonylag könnyen lehetővé tette, hogy tudjunk még munkaidőben is játszani. Versenyeztünk, közben játszottunk, ismerkedtünk, szerelmesek voltunk, megszűnt a külvilág, megszűnt a többi játékost, csak mi léteztünk egymásnak. Itt kezdtem el elveszíteni az egészséges egyensúlyt az élet és a játék között.

Szégyellem, de elhanyagoltam a gyerekeimet, elhanyagoltam a munkámat és kb mindent. A játék lett a minden, mert a játék jelentette D-t. Biztos voltam benne, hogy ő az igazi és vele fogom leélni az életemet.

D egy kicsit sértődékeny, kicsit hirtelen haragú, hamar felkapja a vizet. Én mondjuk még ezt is imádtam benne. Annyira cuki, ha ideges.. És utána még cukibb, amikor lehiggad és kibékülünk :)

Igazából jól megvoltunk, viszont volt néhány súrlódásunk a játékon. Ebben a játékban vannak úgy nevezett „eventek”, amik ilyen időszakos rendezvények lényegében. Ilyenkor extra játékrészek nyílnak meg, rengeteg hasznos dolgot lehet gyűjteni és ilyenkor lehet a legtöbbet fejlődni, nekünk viszont kialakult az a szokásunk, hogy csak egymással játszunk. Ez egy idő után terhes lett. Be tudtunk lépni egymás játékába és tudtuk kezelni a másik accocuntját. Amikor a másik nem ért rá, helyettesítettük egymást és két eszközön játszottunk saját magunkkal, ezzel is segítve a másikat. Frusztráló, különösen egy olyan embernek, akiben van egy pici függőség már, hogy event van épp, haladna, fejlődne és nem tud, mert a másikat helyettesíti épp. Egy átlag ember nem érti ezt, egy függő, aki rá van kattanva valamire, az igen. Ráadásul ez agyilag borzasztó megterhelő volt. És mivel nekem van családom, meg két gyerekem, valamint azért a munkám is kötöttebb, így többször helyettesített D engem, mint én őt. Óriási hiba volt ez, amiért mindketten felelősek voltunk. Hagyni kellett volna a másikat ilyenkor szabadon játszani. Az egész önkéntesen indult, nem akartunk senki mással játszani, csak egymással, majd ez lett a szokásunk és nem is tudom talán volt benne valami féltékenység is. Bíztam benne. Vakon. Viszont ott volt még 47 másik pasi, akik semmit nem tudtak arról, ami kettőnk között van, csak azt tudták, hogy D fiatal és gyönyörű és persze, hogy mindenki vele akart játszani. Az, hogy nem volt szabadságunk, kötötten játszottunk, csak egymással, stresszt okozott, főleg eventek idején, a stresszből hamar veszekedés lett és egy-egy ilyen veszekedés során a semmiből is tud olyan vita gerjedni, ami már káros egy kapcsolatban.

D-nek volt egy ötlete egy idő után, hogy külön játsszunk eventkor, de hallani sem akartam róla. Bárcsak hallgattam volna rá. Ő tudta, hogy ez lehet a megoldás. Hamar engedményeket tettünk, új szabályokat hoztunk, egy idő után már mentünk véletlenszerű partnerrel, akit a gép sorsolt össze velünk, majd később már bárki mással is, de azt hiszem túl sokáig vártunk ezekkel. Sokáig vártunk az első randival, sokáig húztuk ezt a randizgatási időszakot is. Amikor valakivel ilyen szintű az összhang, akkor döntést kell hozni. Nem szabad ennyire elhúzni, mert a „szerető” státuszt nagyon nehéz egy szerelmesnek lelkileg feldolgozni, márpedig itt mindketten ebben voltunk. Hiszen egy szerető mindig csak második. Szerető. Utálom ezt a szót, mert ilyenkor az emberek a szexre asszociálnak, de ez többról szólt. Arról szólt a legkevésbé.

Kapcsolódtunk. Kötődtünk. Éreztünk. Szerettünk, féltettük egymást, féltékenyek voltunk, figyeltünk egymásra, törődtünk egymással, ha a másiknak rossz kedve volt vígaszt nyújtottunk és megmutattuk egymásnak lelkünk legféltettebb, legeldugottabb zugait is, olyanokat is, amit még talán senki másnak nem. Mégis egy idő után, ami összehozott minket az kezdett el mérgezni. Fura, de játékon kívül szinte alig volt ilyen. Voltak azért.. A fő gond az, hogy egy ilyen kapcsolat mindig tilosban jár. Bármikor lebukhat bármelyikünk, bármikor jöhet egy olyan szituáció, ami veszélyes és volt is néhány ilyen. D-t ezek nagyon megviselték.

Hihetetlenül erkölcsös Nő, hihetetlenül egészséges értékrenddel, amibe nem nagyon fért bele, amit csinálunk. Szeretett volna lépni ő is, de egy ilyen lépést megtenni nem könnyű. És addig-addig húzódott, míg D-ben valami átfordult.

Az átfordulás

D-ben valami átfordult. Részben a veszekedések miatt a játékban, részben talán azért, mert túlságosan birtokoltuk egymást és ez egy idő után sok lett, túl kevés szabadságunk volt. Nekem erre nem is volt igényem. Nekem megszűnt minden, ő jelentette a játékot és őt jelentette a játék. D elkezdett távolságtartóbb lenni. Talán kicsit kezdett eloszlani a kezdeti rózsaszín köd is és ott volt a lelkiismeret, amivel nagyon nehezen birkózott meg. A lelkiismeret, amiért ezt tesszük a párjainkkal. Senki sem érdemli ezt, bármit is csinál. És igazából ők nem is csináltak semmit. Csak talán nem ők az igaziak nekünk. Nem tudom. És van másfajta lelkiismeret is. A lelkiismereti kérdés, hogy ha mi együtt lennénk, ő szakítana szét egy családot. És ezzel nem lehet vitatkozni. D mindig azt akarta, hogy ha elhagyom őket, azt magamért, magunkért tegyük, mert nem vagyunk boldogok, ne érte tegyem és ő sem értem. Hihetetlen, hogy 24 évesen érettebben látta ezt az egészet, mint én. Tudtam, hogy D-ért el tudnám hagyni őket, de nélküle nem és ezt ő is érezte, sőt ki is mondtam neki. Nehezen dolgozta fel a lelkiismeretnek ezt a részét. Ijesztő lehet 24 évesen abba is belegondolni, hogy van két gyerekem, akik akkor is az enyémek lesznek, ha elválok és vele folytatom az életem. Hétvégi apuka leszek. D pedig mindig hétfőtől péntekig dolgozik, hétvégén szabad, mint minden normális ember. A vendéglátásban havi 2 hétvége szabad, amit a gyerekekkel kéne töltenem mindig. Egyik nap felkelt és belegondolt, hogy így lényegében saját hétvégénk nem is lenne, hiszen vagy munkával tölteném, vagy gyerekezéssel. Ijesztő lehetett neki 24 évesen ilyenekbe belegondolni. Ezek a dolgok, a lelkiismeret, a súrlódások, a családom, a gyerekeim gondolata szép lassan frusztrálni kezdték. Őrlődött. Akart engem, de nem így. Frusztrált volt. Nem tudta ő sem, hogy mit akar. Rengeteg ellenérzés volt benne, az egésszel kapcsolatban, folyamatos harcot vívott az esze az érzéseivel és ez egy távolságtartásban mutatkozott meg. Én pedig nem tudtam mi van. Nem mondott semmit, de éreztem. Mindent úgy kellett kihúzni belőle. Amikor tudatosult bennem a helyzet, a lehető legrosszabbul reagáltam.

Elkezdtem kapálózni. Valahol ez a természetes reakció. Ha valakit ennyire szeret az ember és valakivel ennyire megvan az összhang és hirtelen a magasból valahol lejjebb találja magát, akkor mindent meg akar tenni, hogy visszakerüljön abba a magasba, ahol volt. Ennek az lett a vége, hogy ez egy kicsit erőltetett lett.

A kagyló

D nem más, mint egy kagyló. A legszebb, legtisztább, legnagyobb, legértékesebb igazgyönggyel a közepén és amikor tisztán, lazán és minden hátsó szándék nélkül közeledtem hozzá, érezte, hogy megnyílhat és megmutatta nekem az igazgyöngyöt. Aztán történt néhány dolog, amitől a kagyló egy picit összébb zárult, de még nyitva volt. Én megijedtem ettől és ahelyett, hogy visszavettem volna a tempóból, visszavettem volna a „D-függőségemből” és kicsit kevesebb lettem volna, ki akartam nyitni a kagylót. Méghozzá kicsit görcsösen. És mit csinál egy kagyló, ha ki akarják nyitni? Bezárul teljesen. D szép lassan bezárult. Ezt súgták az ösztönei. 3 hónap alatt zárult be teljesen. Én pedig kétségbeesetten kapálózva próbáltam kinyitni. Amikor már teljesen zárva volt, csavarhúzóval és kalapáccsal akartam kinyitni a kicsi kagylómat és észre se vettem, hogy a csavarhúzóval közben megsértem a külsejét. Kárt okozok benne. Utólag, ha elolvastátok az egész bejegyzést, térjetek vissza a hasonlathoz és olvassátok el újra! Akkor már teljesen érteni fogjátok és nincs is olyan hasonlat, ami jobban szimbolizálná a történteket, mint ez előbbi sorok. Hihetetlen szomorú vagyok emiatt és utólag teljesen máshogy látom az egészet. Mindent máshogy csinálnék. Egy életre szóló lecke volt ez, csak sajnos nagy árat fizettem a érte. Elveszítettem az igazit. Tudom, hogy nekem ő volt az igazi. És nem tudom, hogy van-e több igazi is egy ember életében. Ezt az egészet talán most először írom le múlt időben :(

Február 28-től október 4-ig a kapcsolatunk maga volt a gyönyör, az októberem viszont maga a pokol. Aztán a november is. És amikor már azt hittem ennél nincs lejjebb, jött a december. A poklok pokla és a január, a pokol legmélyebb bugyra. A játék ekkorra már nem volt egyensúlyban a életemmel. Már nem érdekelt semmi, csak D. Vele akartam lenni, nem akartam elveszíteni. Itt már csak vegetálás szintjén láttam el a munkámat. Már csak vegetálás szintjén láttam el az otthoni szerepeimet és minden szerepet az életben. Játszottam, versenyeztünk, egész nap beszélgettünk, de már nem úgy. Ez már csak egy kapálózás volt. A haláltusám. Itt már valahol legbelül tudtam, hogy mi vár rám.

Az összeomlás

A főnökeimnek szemet szúrt, hogy az étterem vezetése nem teljesen olyan, amilyennek lennie kéne. Egyre nagyobb nyomást helyeztek rám. Engem belülről szétfeszített a stressz, hogy elveszítem D-t, ekkorra már elviselhetetlenül sokat játszottam, már az alvásidőm is a normális harmadára csökkent és iszonyatos nyomás volt rajtam az otthoni légkör miatt is. Mint egy hajó, aminek a testén keletkezik egy lyuk, aztán próbálom a kezemmel betömni, de akkor egy újabb lyuk keletkezik, ahol a másik kezemmel akarom megfékezni a beáramló vizet, csakhogy jött a harmadik, majd a negyedik, majd a sokadik lyuk és nekem csak két kezem van. Egyik nap feladtam és a hajó elsüllyedt. Összeomlottam. Behívtam a főnökömet és bevallottam neki mindent. Hogy ráfüggtem egy játékra és reménytelenül szerelmes vagyok egy nőbe, aki talán soha nem lesz az enyém. Hogy nem megfelelően végeztem a munkámat és hogy otthon egy nulla vagyok minden téren. Elveszítettem a vezetői pozíciómat, amit évek kemény munkájával értem el. De munkahelyem legalább megmaradt. Az új munkakörömben képtelen voltam játszani, ellehetetlenült a játékom, így egyik nap, elbúcsúztam a társaimtól és megsemmisítettem az egészet. Elbúcsúztam D-től is, hiszen itt már tudtam, hogy nem leszünk együtt, nem működik sajnos, nem miattunk nem, hanem a körülmények miatt. Iszonyatosan romantikus és megható volt a búcsú. Megbeszéltük, hogy éjféltől nem beszélünk többet. Szerettem volna, ha megéli milyen nélkülem, ha megéli a hiányomat. Ez volt az egyetlen, az utolsó esélyem, hogy rájön, hogy velem akar lenni. Ha velem akar.. Eljött az éjfél és vége lett.

Másnap tényleg nem szóltunk egymáshoz, bár a játékában különböző jeleket helyezett el nekem, amivel üzent. Az összeset, a legkisebb jelet is észrevettem. És D másnap egy olyan dolgot tett, amivel iszonyatosan meglepett. Megsemmisítette a saját játékát. Egy függő, megsemmisítette 2,5 év munkáját, mert annyira szeretett. Ez volt a legönzetlenebb dolog, amit valaha tettek értem. Iszonyatosan sírtam, amikor láttam és semmi mást nem akartam, csak megölelni. D olyat tett, amivel felülírta a szabályt amit hoztunk és megszegtünk. Újra beszéltünk. Szerette volna megpróbálni játék nélkül. Meg is próbáltuk, de a lelkiismeret ott maradt. Erősebben, mint bármikor. Nem ment már neki. Nem volt ott a rózsaszín köd. És én se voltam ott nonstop. Letette a mobilját, alig tudtunk kommunikálni és így szép lassan elmúlt benne az egész. Késő volt. Nem lehetett már visszafordítani. Inkább a saját nyugalma miatt akarta még egyszer megpróbálni, ha nem látta volna, hogy mi történik játék nélkül, azt mindig bánta volna. D home officeban dolgozik, nagyon ingerszegények a napjai, a munkája nagyon kevés, de a munkaideje ugyanannyi, a gép előtt kell ülnie és nem volt a játék, nem tudta elhagyni a lakást, egyszerűen unatkozott. Kb 3 hetet élt játék nélkül és hiányzott neki. Egyik nap belépett egy kicsit. Az ő játéka kevésbé volt lerombolva, mint az enyém, bizonyos játékrész játszható maradt. Sőt a legtöbb. D szeretett volna újra játszani, aminek először nem örültem, aztán belegondoltam, hogy ha én szeretem őt és neki a jelenlegi helyzetben ettől jobb, mert a vírus miatt beszürkültek, unalmasak a mindennapjai, nem tud barátnőzni, nem látja a kollégáit, a családját.. stb és ez a játék legalább egy kis szórakozás lenne neki. Így hát áldásomat adtam az egészre. Féltettem őt, mert tudtam, hogy ő is függő egy picit. Nem olyan függést kell elképzelni, mint egy dorg esetében, egyszerűen az embernek a játékon járnak a gondolatai egész nap. Ettől még le tudja rakni, ha valami fontos dolga van.

Féltem, hogy hogy fogunk kommunikálni, hiszen a játék közben nem egyszerű kilépkedni. És bevallom borzasztó szar érzés volt, hogy újra játszik. Szar volt, hogy én nem tehetem meg, mert az enyém porig lett rombolva. Szar volt, hogy belegondoltam, hogy ha nem lenne lerombolva, akkor sem tehetném meg, mert az új munkakörömben kvázi lehetetlen játszani és ha lehetne is, akkor is én már magamra borítottam a bilit. Felégettem a hidat, nem volt visszaút a másik oldalra. D nem égette fel, hagyott egy kis kiskaput és ő visszament a saját kis hídján, én meg ott maradtam a túlparton. Egyedül. Iszonyat érzés volt ez. D kérte, hogy ha egy kicsit is zavar, szóljak. Ezt meg kellett ígérnem neki. Meg kellett ígérnem azt is, hogy ha hiányzik a játék, belépek az övébe és megyek egy kört azzal. Ő is ígért pár dolgot: Hogy nem fogja úgy nyomni, mint azelőtt, mindig tudni fogja hol a határ, távolságtartóbb lesz az emberekkel, hiszen a végére már ő is belátta, milyen borzasztó lehetett nekem végignézni, ahogy mindenki körülötte legyeskedik, mindenki vele flörtöl, utalgatnak neki, bókolnak neki, mint egyetlen Nőnek a klánban és mindeközben ott voltam én, akiről senki nem tudott semmit. Szóval azt ígérte távolságtartóbb lesz az emberekkel, kevesebbet játszik és nem sieti el a dolgot, nem fog kapkodni, fokozatosan fogja újraindítani, hiszen tudja, hogy ezt nekem borzasztó látni. Amikor ezeket megígértük egymásnak, az megint egy hihetetlen megható este volt. Úgy éreztem mindketten a másikat nézzük, önzetlenül, hogy neki mi a jó. Büszke voltam magamra, hogy képes voltam leírni neki, hogy szeretném, ha játszana, mert látom, hogy neki jobb tőle és ha szeretem, akkor nekem azt kell nézni, hogy neki mi a jó és iszonyat jó érzés volt, amiket ő mondott nekem.

Egy este éltem a lehetőséggel és beléptem a játékába. Szétnéztem a klánomban, amit neki alapítottam, miatta építettem. Megijedtem kicsit. Azt láttam, hogy ő  bizony fejest ugrott a játékba, gőzerővel nyomja, a chatfal vele volt tele és tudtam, hogy ez csak több és több lesz. Féltettem. Féltettem, mert valahol függő. És egyúttal iszonyatosan szar érzés volt. Leírhatatlan. Annak ellenére, hogy nem vártam, hogy semmisítse meg és meglepődtem rajta. Viszont megtette és amit akkor éreztem, az az öröm, amitől a munkahelyi öltözőben sírtam, amikor láttam, hogy mit tett értem, annak az érzésnek az inverzét éreztem aznap este. Mintha nem lenne rám tekintettel, nem gondolna bele, hogy ez milyen lehet nekem. Ez már az a szint volt nekem lelkileg, amit nem bírtam kezelni. Megígértem neki, hogy szólok, ha zavar és talán önzőség volt szólni, de én szóltam. Fájt. És szerettem volna beszélni róla. És miután szóltam nem igazán történt semmi. Azt hiszem azért nem, mert az elszakadási, leépülési folyamat ekkor már ott tartott nála, hogy ő már biztos volt benne, hogy mi soha nem leszünk egy pár. Soha. Fontos voltam neki, de már inkább csak egy szép emlék, egy pasi, akitől sok mindent kapott, aztán sajnos tönkrement az egész. Ekkor már talán körvonalazódott benne, hogy barátok sem nagyon tudunk lenni. Milyen barátság az, ahol az egyik fél mindig többet akar? Nem működőképes. Én pedig még fülig benne voltam ebben érzelmileg.

Összeomlott az egész addigi életem. Az otthoni helyzet a legmélyebb mélyponton volt, elveszítettem a munkakörömet, a covid miatt vendéglátósként elveszítettem a munkabérem jelentős részét, elveszítettem a hobbimat és elveszítettem életem szerelmét. Négy terület, négy válság, négy veszteség, négy gyász. Egyszerre. Sok volt és az összeroppanás határán voltam. Ez már az a szint volt, amit otthon is be kellett vallanom. Nem D-t, csak a játékot, de itt a játék volt a legkevesebb. Nem a játékra függtem rá, hanem D-re. Olyan hatalmas és intenzív érzelmeim voltak, amiket nem tudtam megfelelően kezelni. Azelőtt nem tapasztaltam még ilyet. Voltam már párszor szerelmes életemben, de úgy éreztem, mintha most lennék először. Valahogy az összes többi eltörpült emellett. Mintha ez nem is szerelem lett volna, hanem valami több, valami, amire nincs is szó egyik nyelvben sem. A lelkem másik felét találtam meg, aki nélkül nem vagyok egész.

December végére már enyhe (erős?) depressziós tüneteim voltak. Napi 15-20 sírógörcs. Mindenen sírtam. Jöttek az ünnepek. Ránéztem a gyerekeimre és csak sírtam. Sírtam, mert imádom őket és sírtam, mert nem velük akarok élni, hanem D-vel és sírtam, mert D nem akar már velem. Sírtam a spar parkolója előtt harmonikázó bácsin, akinek aprót adtam, sírtam a zenéken, sírtam a filmeken, sírtam mindenen, gyakran a legnagyobb jó kedven fordult át percek alatt sírógörccsé. Már kezdem feldolgozni az egészet és talán már 80 (70?60?) %-ban túl vagyok D-n, de ahogy ezeket a sorokat írom, most is sírok. Életem legszomorúbb Karácsonya volt és életem legszomorúbb januárja. A munkahelyemen óránként kellett bezárkóznom az öltözőbe, hogy kisírjam magam és egy idő után már az sem érdekelt, hogy ki látja. Mindenki látta.

Van egy kedvenc bloggerem, Bihari Viktória. A Tékasztroik blog szerzője, aki már a saját nevén ír. A Bihari Viki szokott tartani önismereti kurzusokat és megláttam egy ilyen felhívást a facebookon. Valami olyasmi volt a szöveg, hogy szar volt a 2020? Eleged van már a covid-ból? Úgy érzed minden összejött? Gyere el, mi meghallgatunk, ki tudod adni magadból... stb.

A lényeg, hogy magamra ismertem és úgy éreztem erre nekem el kell mennem. Elmentem rá. 10 nő között voltam az egyetlen pasi. Iszonyatosan gátlásosan beszéltem ezekről és végig sírtam az egész alatt. Nőknek beszélni, hűtlenségről, válásról, a gyerekek elhagyásáról? És megértőek voltak, kaptam tőlük egy jó adag empátiát, megköszönték, hogy megnyíltam nekik és néhányuk meríteni is tudott a történetemből. Ezen a kurzuson kellett írnom egy haraglevelet. És én írtam egyet D-nek. Baromi nagy megkönnyebbülés volt felolvasni a csoportban. A végén úgy mentem haza, hogy könnyebb lett. Talán egy pillanatra elérte ez a kurzus, hogy az eszem győzedelmeskedjen az érzéseim felett és január 4-én ezt a haraglevelet elküldtem D-nek. Vagyis nem azt, hanem egy durvábbat, egy még haragosabbat. Egy bővített verziót, amiben minden haragom benne volt valóban. Meg akartam szakítani vele a kapcsolatot, mert annyira sokat szenvedtünk már mindketten az egészben. Azt hittem így jobb lesz. Ennek a levélnek az elküldése volt a legnagyobb hiba amit elkövettem. Itt veszítettem el végleg. Azonnal megbántam, de már késő volt. D letiltott mindenhol. Úgy éreztem összeomlok, mint egy kártyavár. A saját büszkeségem félredobva próbáltam meg nem történtté tenni az egészet, de már hiába volt minden. Az egykor lobogó tűz D-ben kihunyt és már hónapok óta csak parázslott. Sokszor próbáltam ráfújni erre a parázsra, ilyenkor a tűz egy röpke percre újra fellobbant, de mindig egyre kisebb és kisebb lánggal. Már nem volt minek égnie és ezzel a levéllel a parázs utolsó kis darabkáit is kioltottam. Ezt már nem lehetett fújkálni sem. Megöltem, méghozzá egy kegyetlen késszúrással.

Bűntudatom van. Bűntudatom, amiért bántottam őt azzal a levéllel. Szorongtam és beképzeltem magamnak, hogy én biztos nárcisztikus vagyok, mert az ember nem bántja, akit szeret. Beléptem nárcizmussal foglalkozó csoportokba és borzasztó volt látni, hogy minden nárcisztikus kapcsolat letiltással végződik. Pont mint a miénk. És az egyetlen fegyver, amit egy nárcisztikus ellen ajánlanak, az a no contact, tehát a kommunikáció teljes megszűntetése, pont, mint amit D alkalmaz rajtam. Annyira frusztrált az egész, hogy felkerestem egy pszichológust is, akinek konkrétan végigbőgtem az egész órát, alig tudtam beszélni és a végén megsemmisültem hallgattam, hogy ő kevés hozzám és menjek máshoz. Mára már tudom, vagyis bízok benne, hogy nem vagyok nárcisztikus. Csak szerelmes voltam. Mára már le merem írni múlt időben. És egy szerelmes ember gyakran cselekszik meggondolatlanul. Már rég nem nézem a játékprofilját, a facebook profilját pedig nem is tudom. Már rég nem az utcájuk felé kanyarodva megyek haza, rég nem dudálok és már rég levettem a képeit a szekrényemből. Fogalmam sincs hány %-nál tarthatok az elengedés, feldolgozás folyamatában, de ha elérem a 100%-ot, azt érezni fogom. Ha egyszer azt érzem majd, hogy teljesen elengedtem, akkor meg fogom mutatni D-nek ezt a blogot.

Kedves D!

Ha ezt olvasod majd egyszer, tudd, hogy nagyon sajnálom! Akár beszélünk még az életben, akár nem, tudnod kell, hogy örökre a szívemben maradsz! Örökre.