Elmondom mi a kiindulási alap, hogy mi van otthon. 9 éve vagyok egy kapcsolatban, ami olyan 5 éve katasztrofális. Mára eljutottunk oda, hogy csak élünk egymás mellett, mint két lakótárs. Két gyerekünk van, egy 5,5 és egy 2,5 éves. Két lány. Imádom őket, a világ legszebb, legédesebb gyerekei. Hogy mi is a baj? Ha össze kéne foglalnom talán az, hogy nincs szerelem. És ha jobban belegondolok, talán nem is volt. Talán még az elején sem. Vagyis volt valami, de nem a klasszikus értelemben vett rózsaszín köd. Tudom, hogy az elmúlik. Azok csak hormonok. Viszont a magja megmarad és ez a mag tartja később egyben az egészet.

Mielőtt megismertük egymást sokáig egyedül voltam. Évekig. Vagyis nem teljesen egyedül, mindig volt valaki, mindig randizgattam, elindultak dolgok, de nekem előtte lett vége egy hosszabb kapcsolatomnak, ami a végére átment „kicsit se veled, se nélküled” dologba és elhatároztam, hogy kivárom az igazit, hogy nem kötöm le magam, hogy ne alakuljon ki újra valami hasonló. Nem akartam beleragadni valamibe, ami nem jó. A legkisebb kételyre, megingásra, rossz előjelre kiléptem mindenből azonnal. Még azelőtt, hogy a kötődés kialakulna. Vártam a nagy Ő-t. Igazából már lelőttem a poént, végül abba a hibába estem bele, amibe nem akartam, amit el akartam kerülni. Az ember amikor régóta egyedül van és vágyik már rá, hogy legyen valaki, egy idő után hajlamos kompromisszumot kötni. Megismertem a párom. Csinos volt, jó fej, én próbálkoztam nála és nagyon hamar össze is jöttünk. Talán túl hamar. Ha van egy kis küzdelem, ha nem adja magát könnyen a lány, az izgatja a pasikat. Feléled egy vadászösztön, meg akarják kapni a nőt és igazából ha ebben az időszakban, ebben az udvarlási fázisban működik a kémia a két ember között, sőt még lelkileg is egymásra tudnak hangolódni, az a legjobb táptalaj a szerelem kialakulására. Arra a bizonyos rózsaszín ködre.

Teltek az évek. Alapjáraton jól megvoltunk, néha veszekedtünk, de nem többet, mint bármelyik másik pár. Aztán született egy gyerekünk. Vágytam már egy gyerekre, bár utólag azt gondolom nem álltam rá készen. Nagyon nem. Régóta elterveztem, hogy 30 éves koromig szeretnék gyereket. Majdnem 30 voltam, amikor született. Ha visszamehetnék tanácsolni valamit az akkori magamnak, azt mondanám várjon még 5 évet. Talán mostanra állnék teljesen készen erre. Bár ez, hogy most készen állok, ez köszönhető annak, hogy lassan 6 éve apuka vagyok. A pasiknak több idő kell felnőni, megérni minden téren. Nálam talán még több.

A gyerek után kezdődtek a problémáink. Volt ott egy kis szülés utáni depresszió, amit én teljesen megértek, nyilván vannak ennek hormonális okai is, amit a női testben lezajló folyamatok okoznak, meg persze van egy lelki oldala is. Egy nő ilyenkor teljesen elveszíti az addigi identitását. Hirtelen nem kell dolgoznia, kicsit elveszíti a barátokat, a munkatársakat, a szabadságot, hogy bármikor bárhova elmehet, be van zárva a négy fal közé, ingerszegények a napjai és nem utolsó sorban kicsit elveszíti a testét is, hiszen szülés után azért más a női test. És még sorolhatnám.. a nem alvás, a rengeteg feladat, ami egy kisbaba gondozásával jár.

Én vendéglátásban dolgoztam egész életemben. Ami tök jó, mert ebben még lehet pénzt is keresni, de addig jó igazából, amíg nincs gyerek. Ez nem túl családbarát munkakör és munkaidő. El lehet képzelni milyen, amikor elmegyek dolgozni délelőtt 10 órakor és éjfélkor, vagy még később érek haza. Az ember olyankor még pörög, mire lelassul, kikapcsol az agya és elalszik, az kb. éjjel 2 óra. Én képtelen vagyok hazamenni és aludni, kell egy kis levezetés, kikapcsolás munka után. Egy kisbabának viszont fontos a napirend, a megszokás, a stabilitás, ettől érzi magát biztonságban és célszerű ezt a napirendet nem a vendéglátós bioritmushoz igazítani. Tudom, hogy nem segítettem eleget a páromnak. És ez részben a munkám miatt is van, de nem mentegetőzni akarok. Mindkettőnknek nehéz volt. Egy normális, polgári munkahelyre az ember bemegy reggel 8-ra, délután leteszi a lantot és 5-re otthon van legkésőbb. Anyának van felmentése, meg tud kicsit pihenni és az esti rituálékat már ketten végzik. Vacsora, fürdetés, fogmosás, esti mese, altatás.. Minden nap együtt tudnak vacsorázni, esténként beszélgetni.. Ezek fontos dolgok. Nekem 15 szabadnapom van kb egy hónapban. Ami soknak tűnik, de cserébe 15 napon lényegében nem látom a családomat. Reggel 1 órát, amíg készülődök. És este, amikor hazaérek már mindenki rég alszik. Van, hogy 2-3 napot kell dolgozni egymás után, napi 13 órában, ami után az első szabadnapomon olyan vagyok, mint egy zokni. Amikor az ember 3 nap alatt dolgozik le egy heti munkaidőmennyiséget, utána egy nap regenerálódás. Nem lehet velem mit kezdeni. És erre még rárakódik, hogy én vezetőként dolgoztam egy étteremben, ami azt jelenti, hogy kb nincs szabadnap. Egész nap, bármikor hívhatnak, mindig készenlétben kell lenni. És hívnak is. Sokszor éjszaka rendeltem árut. Sokszor rendelés közben aludtam el, laptoppal a hasamon, végkimerülve. Jó érzés volt, hogy annyi pénzt keresek, hogy megengedhetem, hogy a párom ne dolgozzon, ne kelljen a kislányt bölcsibe adni, viszont ez hatalmas teher is lelkileg. Egyedül felelek értük. És itt nincs betegállomány. Nincs táppénz meg ilyenek. Ha kidőlök, kiesik az egyetlen kereset. A magyar vendéglátás így működik, legyen az ember szakács, felszolgáló, pultos, vagy étteremvezető.

A lényeg, hogy túl voltunk terhelve mindketten. Ő a gyereknevelésben, hiszen nagyon kevés segítséget kapott tőlem, engem pedig leszívott a vendéglátás, a munkám, az, hogy nincs igazi szabadnap, hogy nem tudok agyban elszakadni, hogy 0-24 csörög a telefon és persze egy éttermi managert a tulajdonosok nonstop nyomás alá helyeznek, emailek, baszogatások, meetingek, jelentések, kimutatások, lehetőleg mindig mindent már tegnapra.

A párom pedig elkezdte önteni rám a szart, ami felgyülemlett benne. Szép lassan mindenért én voltam a hibás, minden rossz volt, amit csináltam és reggeltől estig hallgattam, hogy mekkora szar vagyok. Ő felvette a szuperanya szerepet, teljes vállszélességgel beleállt ebbe az egészbe, éjjel nappal könyveket olvasott a nevelésről, gyerekes facebook csoportokba lépett be, cikkeket bújt, fórumokat.. stb. És talán azt várta volna tőlem, hogy én is ilyen legyek. Szuperapa. De én valahogy genetikailag nem ilyen vagyok. Van egy kollegám, aki a barátom is és nagyon jóban vagyunk velük. Szintén két gyerek és mindkét szülés egyszerre volt nagyjából, mint nálunk. Össze szoktunk járni. Ők a teljes ellentétünk. A 2 éves gyerek éjfélkor még megvárja az apját amíg hazaér, együtt esznek még éjfélkor, majd játszanak és az apjával fekszik 2-3 körül. Átvette a vendéglátós időbeosztást. Nincs napirend, minden ahogy esik úgy puffan és mégis felnő az a gyerek is, ugyanúgy, mint bárki.

Nem azt mondom, hogy ez a jó. Ez nekem sok. Én valahol a kettő között helyezkednék el. Kell napirend, kellenek szabályok, de kell spontanitás, kell rugalmasság. Fontos a szakirodalom, a cikkek, a csoportok, az ember tájékozódjon, ha szupináló cipő kell, akkor az kell, bármit is jelentsen. Én nem néztem utána, mert a párom már rég megtette. Fontos dolgokban kell tájékozódni, de nem szabad ezt sem túltolni. A mi gyerekkorunkban nem volt internet. Ösztönösen neveltek minket a szüleink, ahogy őket nevelték az ő szüleik. Kaptak pár tanácsot és ennyi. Mégis felnőttünk. A mai anyáknak sem egyszerű. Ma megfordult az egész. Túl sok az info és elveszik benne az ember. Az egyik cikk ezt mondja, a másik azt és szegény anyák csak a legjobbat akarják a gyerekeknek. A hozzátáplálás nálunk pl. naptár szerint, óramű pontossággal zajlott, szerintem még naplót is vezetett róla párom. Mivel ő szuperanya jelmezbe bújt, én pedig képtelen voltam valami hasonlót magamra ölteni, így szép lassan mindent, de tényleg mindent átvett. Bevásárlólista, tennivalók listája, nagytakarítási lista, naptárba fél évre előre minden bejegyezve, minden. És ezzel párhuzamosan, a szuperanya identitás felvételével szép lassan elkezdődött az én kasztrálásom is.

Nem érzem magam férfinak otthon. Sőt, mára már oda jutottam, hogy néha nem érzem magam otthon otthon. Mintha idegen lennék. Egy idegen, akinek az a dolga, hogy vigye haza a pénzt és megteremtse a körülményeket. Ez az egy szerep, amit megfelelően láttam el.

Nincs már köztünk intimitás. És most nem csak a szexre gondolok. Az annyira nem is fontos nekem. Persze fontos, de intimitás alatt értek most minden egyéb olyan testi kontaktust, ami kifejezi a szeretetet. Már nem adunk puszit, ha találkozunk, nem bújunk össze filmezés közben, nem fogjuk egymás kezét, nem mondjuk, hogy „szeretlek”, nem küldünk kedves sms-eket, nincs bók, simogatás, csók. Márpedig ezek a dolgok a szexnél fontosabbak. Nincs semmi. Két idegen lettünk, akiknek van két közös gyerekük és a gyerekekkel, meg a közös életvitellel kapcsolatos dolgokat beszéljük meg egyedül. Egy gazdasági közösségben élünk. Nem családban.

Válni vagy nem válni?(Nem vagyunk házasok, erre nem térnék ki, így alakult. Én mégis válásnak hívom ezt. Elválás.)

Felmerül az emberben a kérdés. Vajon létezik-e az a fajta szerelem, amire én vágyom. Vajon nem ilyen-e minden kapcsolat 10 év után? Lehet, hogy amit keresek nem is létezik és délibábot kergetek? Ha a környezetemben szétnézek nem igazán látok olyan párokat, akik tizenX év után is úgy élnek, ahogy én szeretnék ennyi idő után élni. És ha létezik, mi a garancia, hogy meg is találom. Nyilván semmi. De ha nem próbálom meg, biztos nem találom meg. És ha ilyen nincs is? Ha ez egy illúzó, amit az amcsi filmek sulykolnak belénk, amiknek semmi közük a valósághoz? És még ha biztosan tudnám, hogy létezik és valaki biztosra meg tudná mondani, hogy meg is találom akkor is ott a mérleg másik oldala. A gyerekek. Akiket elveszítenék. Nyilván nem veszíteném el őket, továbbra is a gyerekeim maradnának, de valamennyire mégis. Amikor arra ébredek, ahogy a kicsi a kis lábacskáival kiszalad a szobájából.. amikor ők keltenek, a vacsorák, a nyaralások.. meg úgy általában az, hogy ha otthon vagyok bármikor ott vannak nekem. És ez innentől nem így lenne. Nagyon nehéz egy ilyen döntést meghozni. Ezt az egész blogot azért csinálom, hogy segítsen rájönnöm, mit kell tennem.

Aki ezt az egésze elolvasta idáig, abban biztosan megfogalmazódott egy kérdés:

Hogy a faszba jött így a második gyerek???

És ez egy teljesen jogos kérdés. Hiszen a problémák az első után kezdődtek. Nos a válasz összetett, ahogy az egész helyzet is. Azért a rossz alatt, nem azt kell érteni, hogy konstans full szar mindig minden. Természetesen hullámzó volt ez is. Volt néha jobb időszak. 5 évvel ezelőtt, volt egy érzelmi megingásom. Ez az említett szülés utáni depressziós időszak kellős közepén, vagy ha úgy tetszik legmélyebb pontján volt. Volt egy nő, aki iránt elkezdtem érezni. Ez leginkább egy plátói dolog volt, soha nem teljesedett be, viszont elgondolkodtatott. Elképzeltem, hogy milyen lenne vele. Tetszett, hogy megvolt az a bizsergés, ami hiányzott, ami a mi kapcsolatunkat nem igazán jellemezte, még az elején sem. Végül elmúlt az egész, de hagyott bennem egy konklúziót: Soha, de tényleg soha nem tudnám, képtelen lennék elhagyni a lányomat egy nőért. Nincs az a nő.Ezt tényként kezeltem. Törvényként, ami szent és sérthetetlen, mint a gravitáció, vagy az energiamegmaradás, vagy akármilyen természeti törvény.

Nos, ha ez így van, akkor ez patt helyzet. Egy boldogtalan kapcsolat és egy törvény, ami kimondja, hogy képtelen vagyok a gyerekemet elhagyni. Ergo boldogtalan élet, amiben a gyerek jelenti a boldogságot. Úgy voltam velem hogy ez így alakult, el kell fogadnom. Viselni a döntés következményeit és nekem már így kell leélnem az életemet. És mivel a gyerek jelenti az örömöt, én szerettem volna két örömöt. És megszületett a második lányom. Akiért hálás vagyok, mert egy tündér.

SPOILER!!! Ismét lelövöm a poént, pár év múlva jött egy Nő, aki felülírt minden törvényt. De ez nem ez a bejegyzés lesz.

Bence