Most, hogy túl vagyunk a Valentin napon, elmondom, hogy mi az oka annak, hogy annyi ember érzi azt, hogy a párja (utálom ezt a szót), nem szereti, nem figyel rá, nem törődik vele eléggé, nem kapja meg azokat a dolgokat tőle, amikre vágyna.

Igazából nem én mondom el, hanem a Bihari Viki.

Csinált ugyanis a Viki kb egy hónapja egy videót erről, amit én megnéztem és nagyon betalált nálam. Nagyjából én is így gondoltam ezt, de a hasonlat, amit használt, az annyira találó, hogy csak néztem ilyen félig nyitott szájjal, bambán és bólógattam, hogy ahhaaa.. Ez lenne az a híres "aha élmény".

A hasonlat a következő röviden:

Minden embert úgy kell elképzelni, mint egy boltot, ahol vannak áruk a polcon. Van ahol 1-2 árucikk van és kész, ennyi a kínálat. Ők azok, akik egyáltalán nem férnek hozzá az érzelmeikhez, egyszerűek, mint a faék. És persze vannak nagyobb kínálatú boltok, üzletek, ahol több minden beszerezhető. Az egészben a probléma ott kezdődik, amikor valakinek nagyobb igénye lenne, nem éri be tejjel, meg kenyérrel, hanem szeretne mondjuk egy kis pármai sonkát, vagy ruccolát, vagy parmezánt.. stb, és ugyan nem hal éhen, de nem tud egy jót enni, nem tud olyan dolgokat enni, amiket ő kívánna egyébként, mert szeret. Rossz esetben ezt fel sem fogja, hogy itt ő bizony nem fog ilyenekhez hozzájutni és elkezdi a társát presszionálni, hogy az bővítse az árukészletét, ami bizonyos fokig lehetséges is, de ez inkább emberfüggő és nem korlátlan.

A teljes videó itt látható: 

 https://www.youtube.com/watch?v=ec3VyTEBQnE

Világos, hogy amikor valakinek nagyobb az igénye, mint amit épp be tud szerezni a boltban, ahol van és itt most érzelmekről beszélünk, arról, hogy ki milyen szinten helyezkedik el érzelmileg, akkor nem lesz boldog és ahelyett, hogy ezt felismerné idejében és másik boltot keresne, ahelyett ő elkezd nyomást gyakorolni a boltosra, hogy rendeljen be még ezt-azt. És a boltos sem lesz boldog, mert ő egy ilyen ember, ő nem akar sushit árulni, amikor azt sem tudja mi az, ő ismeri a párizsit, meg a trapista sajtot, ezeket szereti és ezeket árulja.

Ugyan egész idáig általánosságban beszéltem, mégis az egész helyzet inkább nőkre jellemző.

Van ugyanis egy nagyon rossz hírem a nőknek:

Magyarországon sajnos az átlagnál alacsonyabb érzelmi szinten vannak a férfiak, hiszen a „férfiember ilyesmiről nem beszél” országa vagyunk. Persze a világ többi részére is igaz, hogy a nőknek magasabb az érzelmi intelligenciája, nagyobb az igénye az ilyen dolgokra, de nálunk rosszabb a helyzet. Minden kultúra kicsit más, mindenhol vannak erősségek és gyengeségek is, nálunk talán ez egy gyengesége a férfiaknak. Innentől kezdve viszont egy nőnek nagyjából két választása van:

• Vagy elfogadja ezt és úgymond beletörődik abba, hogy bizonyos dolgokat ő nem fog megkapni a kapcsolatában
• Vagy keres egy olyan boltot, ahol megkap olyanokat is, amikre neki amúgy igénye lenne.

Ha az első lehetőséget választja, az folyamatos lemondással jár. Ilyenkor fel kell fogni és el kell fogadni azt a tényt, hogy nem arról van szó, hogy őt nem szeretik, nagyon is szeretik, csak így szeretik. Nem pedig úgy, ahogy ő szeretné, hogy szeressék. Ha a másodikat választja, az pedig azzal jár, hogy sokkal kevesebb bolt közül tud választani és elképzelhető, hogy erős túlkereslet lesz, sokan fognak sorban állni a bolt előtt. Ez nem túl jó helyzet azoknak a nőknek, akiknek nagyobb igényeik vannak. Ha én nő lennék, én nem tudnék leélni egy életet megalkuvásokkal, úgy, hogy soha nem lennék igazán boldog, de ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, mind mások vagyunk.

Kicsit még boncolgatom ezt a témát..

Akik elolvasták az eddigi bejegyzéseimet, azok talán azt gondolják, hogy hm.. végre egy pasi, akinek vannak érzései. Másfelől, ha a párom (még mindig utálom ezt a szót) olvasná ezt a blogot, aki szerintem azt hiszi, hogy én érzelmileg analfabéta vagyok, szerintem el se hinné, hogy ezt én írtam. És felmerül a kérdés: aki ezt olvassa és azonosult a helyzettel, az honnan tudja, hogy az ő párja nem vezet-e egy másik ilyen blogot és nem ír-e ugyanilyen bejegyzéseket nők százainak, vagy ezreinek?

A párommal érzelmileg teljesen hozzáférhetetlenek vagyunk egymáshoz. Nem volt mindig így, ez egy hosszú folyamat alatt jutott el idáig, de a D-vel való kapcsolatom ráébresztett, hogy nekem olyan árukészletem van, amit nem szeretnék, ha a polcon porosodna. El akarom adni, oda akarom adni valakinek. És ezt az érzést szeretném a páromnak is. Szeretném, hogy boldog legyen, mert szeretem őt, mint embert, megajándékozott két csodával és ehhez a fajta boldogsághoz mindenkinek joga van. Ez mindenkinek járna.

Elmondok valamit

Igazából a párom már nem a párom. Tegnap leültünk és megbeszéltük, hogy külön válunk. Normálisan, intelligensen, higgadtan és szerintem a jövőben is így lesz, hogy normálisan viszonyulunk egymáshoz és partnerek maradunk, legalább a gyereknevelésben. Nagyon nehéz lesz mindenkinek, mind a négyünknek, de én úgy érzem így lesz a jobb mindenkinek. Február 22-e van. Február 1-én indítottam el ezt a blogot, úgy, hogy fogalmam sem volt mit tegyek. Fura, de valahogy ez vezetett el ide és fura, de én éreztem, hogy bármi is a megoldás, ez el fog vezetni hozzá. A gondolatok amíg csak gondolat szintjén vannak, kavarognak, nem egyértelműek, csapongnak jobbra-balra, változnak napról napra és ez nagyobb súlyú döntéseknél fel tudja őrölni az embert. Hihetetlen, hogy amikor az ember leírja őket, mennyire ki tud tisztulni a kép. Az írás bizony terápia. A legjobb talán. Én mindenkinek ajánlom, bármi is legyen a problémaköre. Akár nyilvánosan, akár csak saját magának. Szingli vagyok. 10 éve nem volt ilyen. Furcsa érzés.

Az én boltom

Mindenkiben felmerül a kérdés, hogy milyen is az ő boltja vajon. Mindenki fejében van erről egy kép. Az enyémben ilyen kép van: Képzeljünk el egy teljesen átlagos boltot, ahol minden alapvető dolgot megkaphatunk. Egy kisvárosi szatócsboltot, ahol tényleg van minden, ami az átlag kisvárosi embernek kell, de semmi extra. Egy dologban viszont nagyon nem átlagos a bolt. Áll a pult mögött egy eladó, aki született eladó, imádja a szakmáját, imádja a boltját és alig várja, hogy betérjen egy vevő. És van az eladónak egy különleges képessége. Nagyon fejlett, már-már hatodik érzék szerű intuicióval rendelkezik és amikor belép egy vevő, szinte a veséjébe lát. Azonnal felméri, megpróbálja behatárolni, hogy ő milyen vevő lehet. Amikor érzi a rezgést, érzi a vevőn, hogy ő igényesebb, kicsit gourmet és talán érdekelné őt más dolog is, mint ami a polcokon van, akkor megnyom egy gombot és kinyílik egy titkos ajtó. Az ajtó egy hátsó terembe vezet, egy VIP vevőknek fenntartott részbe, egy szepraréba, ahol minden van. Olyan is, amiről a vevő talán azt sem tudja, hogy létezik. Aki ismeri Budapesten a Culinaris nevű delikát üzletet, nos valami hasonló a hátsó termem, ahol minden IS van.

Az én volt párom sajnos nem látta ezt a részt, pedig egy nagyon rendes, nagyon jó vevő és talán az ő boltjában is van egy ilyen rész, ahova én nem jutottam be soha. Az a helyzet, hogy 10 éve még nagyon fiatal voltam és éretlen. A boltos kétségbe volt esve, hogy már nagyon régen volt vevője és örült, hogy betévedt hozzá valaki, aki normális és vásárolni szeretne. Vajon hányan vannak Magyarországon ilyen helyzetben, ilyen kapcsolatban? A fél ország..

Amikor D belépett a boltomba, egyetlen pillantás után tudtam, hogy milyen vevővel van dolgom, azonnal kiraktam a „Zárva” táblát és az első részt nem is látta, mert rögtön megnyomtam a gombot és ő rögtön a hátsó terembe rohant, tetszett neki amiket ott talált és nekem is tetszett, hogy olyan dolgokat tudok neki mutatni magamból, a boltomból, amiket még senki nem látott. Ezt az érzést szeretném, egy ilyen vevőt szeretnék és azt szeretném, ha a volt páromnak is lenne egy ilyen vevője idővel. Azt szeretném, hogy minden embernek legyen egy ilyen vevője, aki miatt örökre kirakja a „mindenki másnak zárva” táblát. Ne érjétek be kevesebbel!

Bence