Az van, hogy ma van anyám születésnapja. Anyámmal a viszonyom elég sekélyes, felületes. Igazából jóban vagyunk, meg sokat segítenek, kívülről nézve minden oké, de valójában soha nem beszélgettünk semmi komolyról. Soha nem osztottam meg vele semmilyen problémámat. Apámmal sem. Ilyen az egész  családunk. D-nek meg pont az ellentéte.

Ma lett volna egy ilyen kis családi összejövetel náluk, köszöntés meg ilyenek, aztán történt valami. Hét közepén írt anyám egy üzenetet, hogy ne menjünk, mert nem szeretne összejövetelt. Róla tudni kell, hogy elég sértődékeny, szokott ilyeneket a semmiből írni, ha valami nem úgy történik, ahogy ő szerette volna. Felhívtam hát és megkérdeztem mi ez.

„Összevesztem apátokkal”, mondta. Gondoltam magamban, jó, hát szerda van, majd vasárnapig kibékülnek. Kérdeztem, hogy min. „Semmi lényeges, apróságokon”, jött a válasz. Meg hogy olyan lenne, a hangulat, hogy inkább ne is menjünk. Gondoltam, ha nem lényeges, akkor végképp kibékülnek. Utálom az ilyet. Ír, hogy mondjam le a tortát, aztán ilyenkor, ha lemondom, akkor biztos egy nappal előtte fognak kibékülni, a torta meg le van mondva. Nem tágítottam, firtattam a dolgot kicsit, majd mondott egy olyat, hogy külön akarnak lenni mindketten. Ez sok mindent jelenthet, én pedig rákérdeztem: El akartok válni?? És erre olyan válasz jött, amire nem számítottam:

„Igen, már évek óta, de nem tudjuk megoldani.”

Köpni nyelni nem tudtam és csak annyit feleltem, hogy jó, én is el akarok válni, aztán nem nagyon mentünk bele jobban, mindkettőnknek mennünk kellett.

Álljunk itt meg egy percre. Szeretném leírni, hogy milyen érzéseket váltott ez ki belőlem. Az lenne a normális reakció ilyenkor, hogy összedől bennem egy világ, kiakadok, átmegyek, megrázom őket, megkérdezem, hogy elment-e az eszük és magyarázatot követelek, mert azért 35 év házasság után elválni 54 és lassan 63 évesen, az megkívánja, hogy megmagyarázzák, ha másnak nem, legalább a gyerekeknek.

De nem ezt éreztem. Nos gáz, vagy nem gáz, de én megnyugvást éreztem és kicsit örültem. Egyrészt, ha nem boldogok és ezt akarják, akkor miért ne? Másrészt itt a saját helyzetem. Akinek a szülei együtt vannak, az mindig sokkal nehezebben válik el. Már régóta tudom magamról, hogy így van ez nálam is. És most nem arról beszélek, hogy önző módon ebben az egészben saját magamat nézem, hogy nekem hogy lesz könnyebb, hanem arról, hogy rájöttem milyen belső feszültség volt bennem. A családunkban nem vált még el senki soha. Na jó, a nagybátyám egyszer még az én születésem előtt azt hiszem elvált az első feleségétől, az házasságuk első évében, de az más. Ott nem volt se gyerek, se lakás, se semmi, csak két éretlen fiatal. Nem volt sok tétje, amennyire én tudom. De se nagyszülők, se távoli rokonok, senki nem vált még el. Van ilyenkor az emberben egy megfelelési kényszer. Mit fognak gondolni? Én leszek a fekete bárány? „A mi életünk se volt felhőtlen, látod fiam mégis kitartottunk egymás mellett”.. már előre hallottam ezeket a mondatokat. És ahogy kimondta anyám ezt a mondatot, megkönnyebbültem. Talán megértik majd. Sőt. Talán azt mondják, hogy fiam, mi nem tettük meg, ne kövesd el ugyanezt a hibát. Neked még nem késő. Ki tudja mit fognak mondani..

És ezzel egy időben éreztem még valamit. Valahogy, mintha valami megmagyarázhatatlan könnyebbséget éreztem volna D-vel kapcsolatban is. Az elengedési, gyászolási folyamatban szintet léptem. Éreztem egyszerűen. Egész nap jó kedvem volt és sokat gondolkoztam, hogy miért lehet ez és ért egy felismerés:

D igazából nem csak egy szerelem volt. Ha csak az lett volna, akkor most együtt lennénk, és mi lennénk a világ legjobb párja. Ebben 100%-ig biztos vagyok. Azon kívül, hogy szerettem D-t, mást is jelentett nekem. Kiutat. Kiutat a boldogtalanságomból, a keserű valóságból. És ez az, ami felerősítette az érzelmeimet annyira, ami talán már sok volt. És hirtelen megértettem D-t és az a baj, hogy tökre igaza volt mindenben. És megértettem önmagamat is. Amikor a kis kagylócskám összébb zárt, de még nyitva volt, onnan még simán lett volna vissza út, viszont én azért görcsöltem rá az egészre, mert nem csak a szerelmem látszott elveszni, hanem a kiutam is. Az egyetlen kiutam. D ezt érezte szerintem. És zavarta. Talán úgy volt vele, hogy lehet, hogy nem is őt szeretem ilyen nagyon, hanem az illúziót, amit elképzeltem. Annak az életnek az illúzióját, amit szeretnék élni, ami a teljes inverze a mostaninak. És ezt az illúziót vele azonosítottam.

Egyrészt baromi jó érzés ilyeneket felismerni magamon, másrészt felismerhettem volna előbb. Talán anyám is előjöhetett volna ezzel előbb. Talán akkor nem így alakul az egész. Érdekes dolgok ezek.

Úgy döntöttem adok anyámnak egy ajándékot a születésnapjára. Odaadom neki a fiát. A fiának a kinyitott, lecsupaszított lelkét, hogy láthassa, úgy, ahogy még soha nem látta eddig. Úgy döntöttem, hogy megmutatom neki ezt a blogot. Nem mondok hozzá semmit, csak hagyom, hogy elolvassa. 

Isten éltessen Anya!

Erről eszembe jut valami. D-vel mindent tudtunk egymás családjáról, ezt már írtam. Viszont D a fejébe vette, hogy majd ha mi együtt leszünk, akkor ő közelebb hoz minket egymáshoz. Felolvasztja a jeget köztünk. Annyira imádtam, amikor ezt mondta és tudom, hogy ő ezt komolyan is gondolta és ismerem, tudom, hogy neki ez sikerült is volna. Shoppingolni akarta hívni anyámat, meg ilyenek, meg nagy családi kártyázásokat csinálni. Vicces, hogy D már nincs, mégis ki tudja, talán így is sikerül neki a terve. Bárcsak tudhatná..  Bárcsak ezt olvasná most.. Ezen biztosan mosolyogna egyet.

Bence